Csáp Géza

Az Index belelapozott a világ legnépszerűbb útikönyve, a Lonely Planet legfrissebb budapesti kötetébe, melyből kiderül, hogy a magyar busongó népség, amellett kínosan udvarias, és szereti az állatokat, viszont Budapestre látogatni érdemes:

Tegyük fel, hogy Ön külföldi, aki annyit látta mostanában Budapestet a hírekben, hogy kedve támadt meglátogatni ezt a barátságos kis kelet-közép-európai metropoliszt. Mit tesz tehát Ön? Természetesen beszerzi a vonatkozó Lonely Planet legfrissebb kiadását, bagóért vásárol valami repülőjegyet, és egy taxishiénával beszállíttatja magát a városba. Tovább>>

A Múzeum körút egyik legszebb házának romantikusan lepusztult belsőudvarából nyíló könyvesboltba azért mentem be, hogy felderítsem a könyvkereskedelem egyik legmélyebb bugyrának, a diszkont-könyvesboltoknak a lelkét, de híresen kifinomult ösztöneim ismét lukra futtattak. Az ízléstelen fűzöld-citromsárga leszállítás zászlók, utcára kihelyezett karton megállító-táblák láttán biztosra vettem, hogy itt is olyasmiket árulnak, amit már a Könyvklub sem tudott elsózni, végzetesen elavult, eleve olcsó krimiket, illetve saját nejlonzacskójukban rohadásnak indult képeskönyveket, áporodott albumokat szuper-olcsón. Szart ingyen. Na, a Könyvudvarban egyáltalán nem ez van. Majd legközelebb találok egy olyat is.

Ha valaki lovakról akar könyvet írni, két kézenfekvő megközelítési mód kínálkozik számára: vagy érzelmes, kislánykönnyekre hajtó összefoglalót ír az ember leghűségesebb bajtársáról, a nemes lelkű lóról, vagy végigtekint a történelmen, és elmagyarázza, milyen szerepet játszott a ló az emberi civilizáció történetében. A kanadai Chamberlin professzor könyve már címében is – Hogyan alakította a ló civiláziónkat? - a történészi felfogás mellett tör lándzsát, mégis folyamatosan meg-megbicsaklik a hangja az érzelemtől, vagy ha nem, akkor érződik az ember és a ló évezredes barátsága láttán érzett csodálat, és elfogódottság okozta gombóc a torkában.

Ünnepi megemlékezések Madafakától, aki nem vette észre, hogy kitört a forradalom, mert a Süss Fel Napban tartózkodott Flash-fesztiválon:

Na kérem. Így kell megemlékezni 56-ról. Mondjuk én személy szerint az összes állami ünnepet betiltanám, mert azon túl, hogy munkaszüneti nap, túl sok jelentőségük nincsen. Az TV2 például a Babe-et vetítette 23-án, igyekeztem kontextusba helyezni a lázadó kismalac történetét az 50 évvel ezelőtti eseményekkel, de nem nagyon sikerült. Ugyanakkor persze ilyen tökéletes korjátékot, mint ami az utcán folyik, bámulatos precizitással tud lecelebrálni a statisztasereg. (Nem is tudtam volna az egészről, ha nincs az Index. Kösz. Rá is kattantam a HírTV-re egyből.) Ennyit a másnapomról.

Nem mintha nem lenne nélkülünk is elég szó az ötven évvel ezelőtti utolsó magyar forradalomról, mégis úgy tűnt van értelme röviden összefoglalni, milyen könyvek jelentek meg a témában. Összefoglalni mégis szinte lehetetlen, mert száznál is több kiadvány jelent meg idén 56-ról, úgyhogy akkor csak egy párat említenék.
A legnagyobb sztori a két Somogyi Béla utcai srác naplója, melyek egymástól függetlenül jelentek meg – egyik Kieselbach Galéria, másik az 56-os Intézet kiadásában – és már csak a könyveboltok polcain találtak egymásra.

Bevallom, iszonyú előítéletekkel álltam neki ennek a lemeznek. Nem kis részben köszönhető ez a Pitchfork szájbapisálós ajánlójának, meg általában amúgy sem hallgatok olyan zenét, ami egy reklámban jön ki először. Nem elvből, csak végül valahogy nem.

Szóval akkora nagy fintorgó dagadék az én előítéletem, hogy két ujjal alig érintve megfogom a CD-t a szélénél, eltartom a testemtől távolra, és úgy dobom be a lejátszóba, mintha valami nyálkás-ragacsos dolog lenne. Ekkora előítéletnél az ember már szinte újra nyitottá válik a dolog iránt, az érzés körbeér, és már nem az a kérdés, hogy szar-e, hanem hogy hogyan és mennyire szar.

Az október 23-i állami ünnepség miatt némi bizonytalanság lengi körbe a Kossuth téri demonstrációkat. Napokig beszédek, és ami még fontosabb, nemzeti érzelmű nóták nélkül maradhatunk. Matató ujjunkat a nemzeti rockzene ütőerére helyeztük, és összeállítottuk Önöknek/Nektek a Kossuth téri Top10-et.

1. Waszlavik Gazember Petőfi Velorex Ulmann Mónika Szabadcsapat Sámán László - Kossuth téri induló.

Mert elfogultak vagyunk, és imádjuk a dadaista magyarosch technót es a kínrímeket.

Hallgassa meg!

2. Sasvári Sándor - István, a király

Csak annyit kérde ZEK, miért hallgatta el a neves dalnok a "szemforgató, hamis papok" sort? Talán tartott a téri sokadalom klerikális beállítottságától.

Ha nem menne a lejátszó, akkor itt van Quicktime formátumban.

Az Alexandra kiadó nem régóta foglalkozik kortárs magyar irodalom kiadásával, de azóta komolyan veszik a feladatot, és akkora keménytáblás kötetben hozták ki például Orbán János Dénes összes írásait - verset, prózát vegyesen -, amekkora azelőtt csak a Petri Györgynek járt. Én rajongok a költészetért, de az egész napot tonettszékek nádazásával töltöttem, és Eleket kértem meg, dolgozzon inkább ő. Elek posztja.

Ugyan, ki ne hallott volna a fiatal erdélyi írókról, akik vagányok, isznak, habzsolják az életet, bográcsból szürcsölik a gulyást, és mindig jól megmondják az anyaországnak, hogy hova menjen, és jól is teszik, és van köztük néhány sugárzó tehetség, na és az egyik ilyen nagy tehetség a fiatal erdélyi írók törzsfőnöke, Orbán János Dénes.

Beismerem, kicsit el voltam telve magamtól, amikor ezt a könyvet kiválasztottam, iszonyú jó fejnek éreztem magam, hogy én olyan könyveket olvasok el, amit másnak eszébe se jutna, ami másnak fel se tűnne. És persze megtalálom a kulcsot hozzá, szétfeszítem, mint egy kagylót, és benne találok valami csillogót, ami egy kis biztatással igazgyönggyé válhat. Mert hát elég kevesen vannak, akiknek Nedjelko Fabrio nevének említésére gyorsabban kezd verni a szívük, és ez érthető is, mert a horvát irodalomnak nálunk nincs igazán ázsiója, én is csak a kihívást láttam benne, kéjvágy, isten látja lelkem, nem volt bennem.

Végül egy csomót elolvastam belőle, de az igazgyöngy reménye egyre távolabb került, ezt a regényt ugyanis megfojtja a nagy közép-európai költőiség. Mintha a történet egyetlen szegélye sem lenne rendesen bevarrva, mindenhol átfúj a szél, libegnek a cérnamaradékok, szélfútta, halványan érthetetlen, visszaemlékezésekkel súlyosbított írás. Mindezt persze egy csomó jó könyvről is el lehetne mondani, és azon sem csodálkoznék, ha a Triemeront sokan – akik mások, mint én – jó könyvnek tartanák.

Na, mondom, így kell egy lármás hetet befejezni, péntek este ott ülök a Művészetek Palotájának világszínvonalú előadótermében, a hatalmas színpad közepén egy tucat összetolt mikrofon közt ott ül Rabih Abou-Khalil, mögötte meg ezek az eszméletlenül vérvörös fények, nem tudom, ezt azelőtt miért nem lehetett, a régi koncerteken a színes reflektorok épphogy csak halvány rózsaszíneket és fakó lilákat bírtak a falra festeni, de a MÜPA koncerttermében olyan erősen tudnak világítani, hogy azt hiszed, sűrű vörös festék folyik a falakon.