Bevallom, iszonyú előítéletekkel álltam neki ennek a lemeznek. Nem kis részben köszönhető ez a Pitchfork szájbapisálós ajánlójának, meg általában amúgy sem hallgatok olyan zenét, ami egy reklámban jön ki először. Nem elvből, csak végül valahogy nem.

Szóval akkora nagy fintorgó dagadék az én előítéletem, hogy két ujjal alig érintve megfogom a CD-t a szélénél, eltartom a testemtől távolra, és úgy dobom be a lejátszóba, mintha valami nyálkás-ragacsos dolog lenne. Ekkora előítéletnél az ember már szinte újra nyitottá válik a dolog iránt, az érzés körbeér, és már nem az a kérdés, hogy szar-e, hanem hogy hogyan és mennyire szar.

Szóval hallgatom, és tényleg szar, de ezt azért nehéz megfogni, mert egy csomó olyan zenekarra hasonlít, amit pedig szeretek. Folyamatosan különböző rockklasszikusok úsznak egymásba, nem csak utalás szinten, hanem konkrétan felismerhető dallamok és váltások vannak lopva, ráadásul valami olyan felületes előadásban, hogy képtelen a cucc egy pillanatra is magával rántani. Egy nagy reklámzene az egész, végig ilyen szitukra asszociálok, mint termékbemutató, fodrászat, konditerem, néha meg mernék esküdni, hogy pont ez szól valamelyik cég üzenetrögzítőjén, miközben várjuk, hogy vegyék végre fel. Egy nagy fiatalos narancsléreklámban én vagyok a bőrdzsekis, aki felszedi a csajt, én vagyok az év autója, a Balatonba rohanó fürdőgatyás.

(Szerzőnk sajnos nem vette figyelembe, hogy mai felgyorsult világunkban mennyire nagyszerű, ha nem kell kiterjedt lemez/mp3-gyűjteményünket átválogatni, ha a kocsiban AC/DC-t, Rolling Stonest és Oasis/Beatlest akarunk hallgatni, ráadásul egyszerre, elég ez a Jet-album. Elnézést. - a szerk.)