Na, mondom, így kell egy lármás hetet befejezni, péntek este ott ülök a Művészetek Palotájának világszínvonalú előadótermében, a hatalmas színpad közepén egy tucat összetolt mikrofon közt ott ül Rabih Abou-Khalil, mögötte meg ezek az eszméletlenül vérvörös fények, nem tudom, ezt azelőtt miért nem lehetett, a régi koncerteken a színes reflektorok épphogy csak halvány rózsaszíneket és fakó lilákat bírtak a falra festeni, de a MÜPA koncerttermében olyan erősen tudnak világítani, hogy azt hiszed, sűrű vörös festék folyik a falakon.

"This song is called: Dreams of a Dying City” - Rabihnak szinte ez az egyetlen mondata, amiben nem humorizál, ez a szám a szülővárosáról szól, Libanonról, amit már a hetvenes években elhagyni kényszerült. A haldokló város álmai a legszebb szám az egész koncerten, a sok nagy zenekari (dob, tuba, szoprán-szaxofon, tangó-harmonika) menetelés után végre hosszan hallgatjuk a lant fájdalmas kuncogását, közvetlenül Rabih feje mögött ott bólogat a tuba – az öblös rézen félhold alakban csillognak a zsíros vörös visszfények –, de hang alig jön ki belőle, ébredezik, próbál előkászálódni, mint egy lápisten az iszapfürdőből, de a tubás rövid kantáron fogja, és az egész olyanokat nyikorog, mintha egy város méretű szobát rendeznének át.

A lant amúgy a világ legjobb pengetős hangszere, de Rabihnál a koncepció valahol félrecsúszott. Úgy tartják számon, mint nagy fúziós zeneszerzőt, aki a közel-keleti zenét az európai jazzel házasította, pénteki koncertjén ez a házasság mégsem tűnt valami elegáns, izgi dolognak. Amíg a lanton játszik, addig minden rendben van, de aztán beindul a zenekar, és az egész egy kiszámíthatóan vonuló libanoni sramli lesz, afféle intellektuális vendéglátózás - nem komoly zene, mondta a barátom, akivel voltam.

Maga a pofa sem túl komoly – jóképű ötvenes arab, aki már húsz éve Németországban él – sőt, egy humorfesztivál: elkezdett például arról beszélni, hogy noha az arabok és az amerikaiak most nincsenek túl jóban, a középkorban ez másképp volt, és például Abu al Rahman el is ment New Yorkba évszázadokkal ezelőtt, és megteremtette a „rock” stílust, és meg is változtatta a nevét al Rockman-re, és mi illedelmesen mosolyogtunk a humorán, ő pedig belecsapott a húrokba, és lanton elkezdte nyomni, azt hiszem, a Smoke on the water-t. De sajnos nem volt vicces, inkább reménytelen – hogy lehet ezt folytatni? Aztán ez a szám is olyan lett, mint a többi. A vége felé egy kicsit elbóbiskoltam, mint gyerekkoromban az operában, de a tapsra felébredtem, és tapsoltam is, mert azért egy kicsit jó volt. Nem tudja valaki, mennyibe kerül nálunk egy lant, és hol lehet kapni?