Antiparádé, ért az első vizuális inger a Hammerworld sátor sms-falára tekintve, majd az Exploitedre melegítő közönség sűrűjébe vetettem magam. A BKV-n is megfigyelhető tömegeloszlási logika ezen a helyszínen is érvényesült. A bejárat közelében téblábolók között lavírozva fél perc alatt a cipőm is megtelt sörrel, odabent viszont nyájas punkfiúk nyitottak utat szellős táncparkettfelületekhez.
„Már vagy hatvan koncerten voltam a Szigeten, de egyiken se őrültek meg úgy az emberek, mint itt” – mondta Vera ugrálva, miközben az egykori Neoton Família két tagja, Csepregi Éva és Végvári Ádám indított a Hungaroringgel. Tény, hogy a vizespóló verseny után kiürült Táncdalfesztivál sátor igen hamar megtelt újra, és a tömeg élvezetét az sem nagyon zavarta, hogy Csepregiék zenekar nélkül érkeztek. Playbackről nyomták le az egész koncertet, bár Végvári Ádám azért bedugta a basszusgitárját.
Negyedórája játszik a Placebo a Nagyszínpadon, és minden nagyon lapos. Rossz a hangosítás, gyenge és minden egybemosódik, halkan visszhangzik a női hangon énekelt poprock. Ez a zene amúgy sem annak szól, aki 91-ben Front 242-t hallgatott, hanem aki a Coldplaynél kicsit darkosabbat szeretne. A legtöbb fan ezért monokróm tinilány, érettségizős zakóban, és néhány lánynak öltözött fiú.
"Világelsők vagyunk abban, hogy megkeressük az élet örömeit." A Sziget hedonista alapállásából következően ez a szöveg csak egyetlen esetben képes megdöbbenteni a látogatót. Mégpedig akkor, ha a Terror Háza múzeum sátra reklámozza így magát. Vajon a legviccesebb kommunista rémtettekről láthatunk kiállítást? Vagy 1956 és a szex kapcsolatát mutatják be egy fiatalos stílusú fotósorozaton?
Szürreális beszélgetőműsort láthatott a Volt színpad előtt délután összegyűlt közönség. Az eseménynek jelen sorok írója nem csak tanúja, hanem egyik résztvevője is volt, úgyismint beszélgetőpartner, akinek köztéri művészetről, graffitiről, ARC-plakátokról kellett értekeznie. Bár a téma érdekes, itt most mégis arról a furcsa érzésről van szó, ami a műsor alatt lassan hatalmába kerített. A közönség rendesen viselkedett. Nem volt persze állandó szemkontaktus, de viszonylag csendesen ültek az asztaloknál, nem pedig sörösüveggel dobálóztak, vagy ilyesmi. És mégis.
Hol vannak már a lepusztult punkok, akik vörösboros kólára valót lejmolnak, (és még azelőtt lehányják a cipőd, hogy a pénztárcádhoz nyúlhatnál), vagy hol vannak a buszjegyre gyűjtő gimis csajok, akik vihogva elfutnak, ha a kezükbe nyomsz egy huszast? Ki tarhál már cigit a Szigeten?
"Nincs véletlenül egy pendrive-od?" - kérdezte a Nagyszínpad sarkában ácsorgó, bikini felső-szaggatott farmernadrág kombinációt viselő lány, majd szinte búgva hozzátette: "Csak kölcsönbe kell". Ha rendszergazda lennék, most biztos szerelembe esnék.
Na, talán a címben jelzett lett volna az egyetlen érzelemmegnyilvánulás hétfőn, a Wan2 színpad programját nyitó magyar hardcore-fiesztán. Pedig azzal biztattak, hogy a Leukémia feltámad, az AMD meg amúgy is jó.
Sajnos kicsit szentimentális a dolog, de el kell mesélnem Önöknek, hogy vasárnap visszatért a hitem a Szigetben; az a titok, hogy bújkálni kell a sötétben, elekrülve minden nagy programot. A Zúzda színpadot már többen méltattuk Önöknek, de itt lenni tényleg olyan, mintha egy Duna menti kistelepülésen látogatnánk punkfesztivált, szóval király.
Rövid lesz a mai beszámoló, emberek. Nem azért, mert a Sziget, mint olyan, kezd nálam nem működni, (öregszem vagy mi a túró), hanem mert a mai nap összvissz három darab súlyponttal rendelkezett számomra. Súlypont, mondom, és jelen esetben most jó a szó; a mai éjszakát simán aposztrofálhatnám az ítélet estéjének, ha nagyon patetikus akarnék lenni, de azt meg minek; legfeljebb a legendás és a kultikus szavakat fogom használni a kelleténél többször.
"The Snobs, egy jó ok a fasizmusra." - Aberrált Atya
Alighogy megírtam előző beszámolóm, már indultam is. A Sierra már nem állt a ház előtt. Engem fönt valaki nagyon szeret. Aztán odaérek az Árpád hídhoz. Bambulok kifele a 106-os busz ablakán, egyszer csak meglátom őt. Ez a kocsi követ engem, incselkedik velem. A céda. De én úgy teszek, mintha nem érdekelne. Ez tízből kilencszer beválik.
