Szürreális beszélgetőműsort láthatott a Volt színpad előtt délután összegyűlt közönség. Az eseménynek jelen sorok írója nem csak tanúja, hanem egyik résztvevője is volt, úgyismint beszélgetőpartner, akinek köztéri művészetről, graffitiről, ARC-plakátokról kellett értekeznie. Bár a téma érdekes, itt most mégis arról a furcsa érzésről van szó, ami a műsor alatt lassan hatalmába kerített. A közönség rendesen viselkedett. Nem volt persze állandó szemkontaktus, de viszonylag csendesen ültek az asztaloknál, nem pedig sörösüveggel dobálóztak, vagy ilyesmi. És mégis.

Belenéztem a közelben ülők szemébe, majd váratlanul megkérdeztem: "Itt mindenki beszél magyarul?" Semmi válasz. "Does anybody speaks hungarian?" "No!" - harsogták vidáman az alant ülő francia, szerb és német fiatalok.

Egy ideig hülyén éreztem magam, de a szervezők hátul voltak, nem volt kinek visszaadni a mikrofonokat, úgyhogy bátortalanul újra belekezdtünk. Beszélgetőpartnerem nem érezte magát fittnek az angolhoz, magyarul folytattuk az eszmecserét, ami közvetlennek volt mondható, már ha a közvetlenségbe belefér, hogy mikrofonok segítségével dumálgatunk. A közönség toleráns volt, senki nem panaszkodott a furcsa karattyolásra.