Csáp Géza

A Kurt Lewin Alapítvány által a Sziget Fesztiválon működtetett „Tekerj a toleranciáért” sátorban, micsoda meglepetés, tekerni lehet a toleranciáért, persze szó sincs illegális könnyűdrogokkal megtámogatott népek közti összeborulásról, van viszont egy szobakerékpár, amin mindenki erőnlétéhez mérten demonstrálhatja, hogy mennyire elszánt az előítéletek ellen vívott harcban. Persze egyhelyben pedált taposni nem olyan jó buli, de hát senki sem modta, hogy a társadalmi elkötelezettség csupa móka és szórakozás.

A szigetlakók egyébként már több mint ezer kilométert tekertek, állítólag még egy rabbi és pár apáca is tolta nyélen, így, aki demonstrálni akar a kirekesztés ellen vagy egyszerűen csak nem bír magával, az menjen el Kurt Lewinékhez, hátha sikerül a hátralévő két nap alatt eltekerni Mogadishuig.

A külföldiek a Sziget legboldogabb emberei, jókedvükben minden tetszik nekik, s ha szidnak is valakit, azok 1. vagy más külföldiek 2. vagy olyanok, akiket mi is szidunk: BKV ellenőrök vagy koszos wc-k. Csodálkoznak a lángoson, szeretnek minket és többnyire csoportosan közlekednek. Külföldies kinézetük alapján a tömegből kiszúrtunk néhány embert, kifaggattuk és lefényképeztük őket. Nevük mellett a Blikk hagyományait kölcsönvéve kis számokat tüntettünk föl, ez a korukat jelzi és odaírtuk mellé hazájuk felségjelét is. Ők azok: Dylan (30) (NZ), Markus (31) és Aurélie (27) (B), Hannah (19) (D), Diana (33) (RO), Dave (22) és Rino (25) (I), David (37) (UK) valamint három M kezdőbetűs holland és Dennis (24) barátjuk.

"Vele ettem életemben először agyat, és aztán egyszerre gondoltunk ugyanarra" - ébredtünk fel hétvégén a Sziget Szellemvasút sátorában egy matinébeszélgetésen, amit Magyarósi Éva animátorral folytattak. Mégsem a tizenéves szigetelők szülei megnyugtatására teszik be ezeket a programokat? Az ötperces Hanne című kisfilm a meztelen rendezőnővel mindenesetre kizökkentette a kis létszámú közönséget a kómából.

A teljes cikket olvassa el a Cinematrixon>>

 

A szombati esőzések megihlették homokművészeket: vasárnap délutánra a street art csodálatos helyi változatai jelentek meg a Sziget különféle pontjain. A homokművészek a trash arttól ihletetten dolgoztak: összenyomott dreheres dobozból lett a fa lombkoronája, cigarettacsikkekből a város úthálózata, féldinnyéből a Nap epicentruma, homokból és kotonból a homokember farka.

 

Ahogy már említettük, Barcs Miki, rock and roll-frontemberhez illően lehengerelte az indexes-velvetes női kart. Ennek talán a legplasztikusabb bizonyítéka az alant olvasható, erősen töredékes Flash-koncertbeszámoló Barbara tollából. Ha olvasás közben Önbe beköltözik a bugi, a mai napon Nefogazz!-zal, Leukémiával és Exploiteddel is vigasztalódhat.

Ha nem menne a lejátszó, akkor itt van Quicktime formátumban.

Először is itt egy képgaléria a vasárnapi Flashről, azaz pontosabban Barcs mesterről, és nemsokára jön a beszámoló is a koncertről. A velvetes csajok már mind beleszerettek, úgyhogy készüljenek fel a legdurvábbakra addig is itt az eddigi leglakonikusabb, már-már haikuszerű programajánló hétfőre.

A Hadag Nachasch izraeli zenekar koncertjére a Radiohead elől menekültem, akikkel igazából semmi bajom a világon, csak egyrészt valahogy kimaradtam az őket körülvevő őrületből, másrészt zavarta a hatalmas tömeg is. Olvassák el Imecs kolleganő lelkes beszámolóját!

Kicsit féltem ettől az interjútól. Meg is mondom, miért: még Csala Berci barátom társaságában is nehéz szembenéznem egy olyan hús-vér figurával, aki kvázi élő legendaként foglal helyet az emlékeimben, tinédzserkorom egyik kedvenc lemezén rugdalja bőszen a kétlábdobot, emellett pedig híres arról, hogy egy vérbeli polihisztor, lelőhetetlen pörgőgép, aki általánban háromezer dologgal foglalkozik egyszerre. Amikor felpofátlankodtunk hozzá pár perc erejéig a nightlinerbe, épp valami Xbox-szerű konzolgéppel és egy Mac laptoppal baszakodott paralel, bősz homlokráncolások közepette; előbbi valami Half Life szerű játék villogott, pillanatmegállítva. Herrera viszont, termetét meghazudtolóan kedves figura, egy pillanatig sem érződik rajta, hogy legszívesebben fejest ugrana az Xboxba vissza, készségesen válaszolgat a rendelkezésünkre álló pár percben, és még arra is ügyel, hogy ne azon az urbánus gettóakcentussal beszéljen velünk, csóringer külföldiekkel, amit egyedül csak Los Angeles sötétebb utcáin értenek.

Hogy honnan tudhatjuk, hogy reménytelen az életünk, egy sorházban fogunk megrohadni, Volvonk lesz, és a Tesco-nagybevásárlás lesz az egymás után könyörtelen rendben érkező hetek csúcspontja egész hátralévő, nyomorult, légkondicionált, leárazásokkal teli életünkben? Hát csak hallgassunk The Rasmust, és ha úgy érezzük, hogy a számok mintha a mi fájdalmunkról szólnának, már kezdhetünk is aggódni!

Nincs ezen mit szépíteni, a The Rasmus gótikus slágermetál, torzított boyband-zene, némi érzelgős nyivákolással felpörgetve, ráadásul Finnországból, ahol a hosszú téli estéken és az alkoholtermékek magas jövedéki adóján kívül amúgy nem nagyon van min keseregni. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az énekes, Lauri Ylönen pont úgy néz ki, mint akit az anyukája még mindig csak tizenegyig enged el szombat esténként, és ráadásul úgy mozog, mintha saját maga felhúzható, elemes verziója lenne, máris megkapjuk az idei Sziget legnevetségesebb sztárzenekarát.