Antiparádé, ért az első vizuális inger a Hammerworld sátor sms-falára tekintve, majd az Exploitedre melegítő közönség sűrűjébe vetettem magam. A BKV-n is megfigyelhető tömegeloszlási logika ezen a helyszínen is érvényesült. A bejárat közelében téblábolók között lavírozva fél perc alatt a cipőm is megtelt sörrel, odabent viszont nyájas punkfiúk nyitottak utat szellős táncparkettfelületekhez.

A hang persze ezúttal is gyenge volt, amit egyik újdonsült haverom “Punks not deaf” felkiáltásokkal viszonzott. Pedig a szöveg érdekelt volna - nem tudom fejből -, de a refrének valahogy nem akartak összeállni, "Here we go, Picasso!", "Férfi vagyok", kerestem az értelmet az artikulálatlan hangörvényben. A színpad hátterében pedig büszkén hirdette egy felirat az Exploited huszonöt évét kísérő káoszt és anarchiát.

Kénytelen voltam tehát az első számtól az utolsóig rendületlenül pogózó frontvonalat megközelíteni, hogy elkapjam a hangulatot, és közben próbáltam nem felidézni a mellem és egy Martens bakancs tíz évvel ezelőtti találkozását. Rutinos pogópartnereim viszont mindig ott fogtak, ahol kellett, úgyhogy csak a katarzisra tartogatott Sex and Violence című szám alatt vetett ki magából az emberleves. Már azt sem bántam, hogy a sátor oldalában biztonságba helyezett táskámra egy elcsigázott ifjú punk egy percen belül otthonosan rávackolta magát.

Az egyórás koncert után a backstage felé vettem az irányt, ahol a Sex Action Exploitedon nevelkedett tagjaival álltuk körül az együttes konténerét. Mikor beléptünk, a vörös tarajos énekes, Wattie kettesével nyitogatta egymás kupakjával a Bacardi Breezereket. A fotósunk viszont bort kért, mire a szebb napokat látott tróger előkapta és meghúzta a borosüveget, majd a társam kezébe nyomta a maradékot egy műanyagpohár kíséretében. Egyértelmű volt, hogy Wattie a csapat lelke, az őt kísérő fiatal zenészek a háttérbe húzódva hallgattak.

“Kibaszott zseniális volt a koncert. Két éve Angliában játszottunk egy fesztiválon, akkor volt ekkora hangulat.” – válaszolt a negyvenes Wattie egy teljesen más kérdésre, mint amit feltettem neki, és rögtön megértettem, hogy a rengeteg pia nem csak mutatóban van ott.

“Amikor elkezdtük, hírhedtek voltunk az erőszakosságunkról. Az emberek pedig szerették az Exploitedet, hittek a zenében” – magyarázott kidülledt szemekkel, mikor a huszonöt év káoszt és anarchiát próbáltam megfejtetni vele – “Aztán hirtelen elkezdett minket dicsérni a sajtó, pedig soha nem, soha nem igyekeztem, hogy kedves legyek a sajtóval, vagy bárkivel”  - vágta oda, majd a ki-be mászkáló haveri körhöz intézett egy vaskos “Baszódjatok meg!”-et.

“Néha nem ez a legjobb út, de nekünk, nekem ez bejön” – és éreztem, hogy kezdem őt elveszíteni. Egyre többször ismételte ugyanazt a néhány szót, majd mikor nem sikerült hozzájuk befejezést találnia, új gondolatba kezdett. “Mi vagyunk az egyetlen eredeti punkzenekar Nagy Britanniában” – jött aztán újra lendületbe, és az indulatos kijelentést általános ováció fogadta.

“A társadalmi problémák miatt lettem punk, és majdnem minden számunk foglalkozik a politikával. Az utolsó album, a Fuck the System, lett a legszemélyesebb. Az az életemről szól, és az általam megtapasztalt helyzetekről” – mondta enyhén rángatózó állkapoccsal, majd Margaret Thatcher nevének említésére felpattant a székből, de akkor már húztak el hátulról, hogy lejárt az idő.

“Margaret Thatcher egy picsa volt – ismételte meg többszor Maggie című számuk alapvetését  -  A politikusok hazudnak. Teljesen mást mondanak, mint amit végül megetetnek veled” – vagdalkozott tovább a Punks not dead szókombináció atyja, aki minden szétesettségével együtt tökéletesen adta az őszinte punkot. Aztán egy elismerő kézfogással kénytelen voltam elbúcsúzni, pedig látszott rajta, hogy hajnalig mondaná, vagy amíg össze nem esik.