Rövid lesz a mai beszámoló, emberek. Nem azért, mert a Sziget, mint olyan, kezd nálam nem működni, (öregszem vagy mi a túró), hanem mert a mai nap összvissz három darab súlyponttal rendelkezett számomra. Súlypont, mondom, és jelen esetben most jó a szó; a mai éjszakát simán aposztrofálhatnám az ítélet estéjének, ha nagyon patetikus akarnék lenni, de azt meg minek; legfeljebb a legendás és a kultikus szavakat fogom használni a kelleténél többször.

Van egyrészt egy olyan, hogy Stereochrist. Róluk most csak címszavakban, és erősen szakmázva, mert a koncertjüket úgy késtem le, ahogy kell, viszont a témához annyira szervesen kapcsolódnak, hogy muszáj: a megboldogult, legendás Moodból van benne a gitáros, meg a basszer, előbbi fejre echte Kerry King, játékilag meg ott van a mancsában a Sabbath-életmű jobbik fele. Nemrég jelent meg kvázi nemzetközi terjesztéssel második lemezük, (Live Like A Man, Die As A God); ami ijesztően jól sikerült, az meg, hogy itthon kábé százötvenen fogják megvenni, nem az ő hibájuk, egyáltalán.

Van egy olyan is, hogy Wall Of Sleep. Szintén egykori Mood, (énekes, másik gitáros), zeneileg meg azt az ortodox doom irányzatot követik, ami egyrészt tipikusan az a muzsika, ami úgy fekszi meg a gyomrot, mint egy zsíros csülök, másrészt rengeteg hasonló csapat esik abba a hibába, hogy a pincébe hangolt, ólomkezű gitárdzsidzsizések között elvesznek az igazán jó dalok. A Wall Of Sleepnek valahogy az utóbbi csapdát eddig sikerült kikerülnie, a szikárságukban is magukkal ragadó lemezeiken okosan beszúrogatva ott figyelnek azért azok a második hallgatásra is ismerősként visszaköszönő nüanszok, amelyek aztán úgy kapaszkodnak az ember hallójárataiba bele, hogy azon veszi észre magát, hogy huszadik alkalommal hallgatja az anyagot, és akkor már a helyére került minden. Ha a Wall Of Sleep menetrendszerű, őszi-tavaszi pesti klubbulijait nevezhetjük száz százalékos teljesítménynek, (a legutóbbi bizony az volt, majdnem-teltház, plafonról csöpögő veríték, és keserű doomhimnuszok a Kultiplexben), akkor ez itt most jóindulattal hetvenöt-nyolcvan; ez a zene sem működik egy pár ezres sátorban annyira, annak ellenére, hogy a közepe vége felé elsütött Ornaments Of Heaven taglóz, ahogy a hagyományos zárónóta I Sleep is, de valami hiányzik, na majd valami klubban ősszel inkább.

Van aztán a Cathedral, ahonnan még a tájékozatlanabb metálarcoknak is illene ismerni Lee Dorrian kultembert, aki annak idején csapkodós grindcore-t nyomatott a Napalm Death énekeseként, majd a blastbeatekbe belefáradva összehozta a doom/stoner szcéna azóta már legendássá vált Cathedralját, és ha már ennyire belejött a lassulós zenékbe, gyorsan alapított is egy lemezkiadót, ami a Rise Above nevet viseli, és olyan kultikus csapatok anyagai jöttek ki ott, mint az Electric Wizard, vagy az Orange Goblin. Nálam meg az van Cathedral-ügyileg, hogy bármennyire legendás maga a zenekar, illetve kultikus Lee Dorrian maga; sosem éreztem arckaparó késztetést, hogy igazából belemélyedjek a lemezeikbe; főleg persze Dorrian hangja miatt, mert azzal a ráspolyos, semmilyennek is mondható rock-orgánummal bír a kultember, amitől néha a falra tudok mászni. Valószínűleg a Cathedral a büdös életben nem jön át önnálló turnéra, úgyhogy ezúttal mellőzném a verítéktől csöpögő falak nosztalgiáját, meg egyébként is, amit ez a terrorveszély miatt egy szál faszban Angliából átreptetett, (utóbbit lehet nyugodtan szó szerint venni: se hangszerek, se fellépőcuccok; útlevél és buksza a zsebben, oszt' helló), zenekar összezenélt ezen az estén, az kábé az első dolog volt, ami igazán meg tudott fogni a Szigeten. A Cathedral úgy látszik, élőben működik igazán, mert hazaérkezve, belefülelve a Caravan Beyond Redemption lemezbe csak halvány lenyomatát kaptam a pár órával azelőtti érzésnek; koncerten viszont ez a minimálig lecsupaszított, varacskos ős-rock, megállíthatatlanul hömpölygő fél-pszichedelikus témákat közbeékelve hibátlanul működött . Természetesen nem szól annyira jól ez sem, (bár amikor a ráadás környékén a bőgős elpenget valami torzított témát, fennakad a szemem a gyönyörűségtől), de itt most ez sem zavar különösebben, ahogy Dorrian ráspolyozása sem, mert a legendás hangulat az nagyon megvan, és úgy látszik nem csak nekem; a mellettem álló metálénekesre sanda oldalpillantást vetve épp elkapom azt a klasszikus léggitár-mozdulatot, amikor az ember a képzeletbeli pengetőt a kiállásnál végighúzza a húrokon, és közben látszik a szemén, hogy most jött rá igazán; pályát tévesztett ő nagyon.