„Már vagy hatvan koncerten voltam a Szigeten, de egyiken se őrültek meg úgy az emberek, mint itt” – mondta Vera ugrálva, miközben az egykori Neoton Família két tagja, Csepregi Éva és Végvári Ádám indított a Hungaroringgel. Tény, hogy a vizespóló verseny után kiürült Táncdalfesztivál sátor igen hamar megtelt újra, és a tömeg élvezetét az sem nagyon zavarta, hogy Csepregiék zenekar nélkül érkeztek. Playbackről nyomták le az egész koncertet, bár Végvári Ádám azért bedugta a basszusgitárját.

A Neoton vagy második fénykorát éri, vagy újra összeálltak, csak lemaradtam róla, de egyesek szerint idei sikerük mindössze annak köszönhető, hogy idén a Sziget-szervezők megfosztották a népet a nosztalgiázástól, alig lépett fel egy-két régi, magyar előadó. Kétségbevonhatatlan tény azonban, hogy a közönség teljesen megőrült, és kívülről, és a legnagyobb örömmel fújt mindet.

Csepregi Éván is látszott, hogy egyre jobban beleléli magát saját csillogó múltjába, és egyre izzadtabban énekelte még az olyan teljesen értelmetlen, húsz éves sorokat is, hogy „tenger tigrise, támad a banda”, meg hogy az „Öcsi még Belmondónál is sokkal különb legény”. A koncert végére némi túlsúlya ellenére még a lábait is a magasba dobta, és a mikrofonnal is végrehajtott apróbb mutatványokat. Nem maradt el a romantika se, mindenki üvöltötte, hogy holnap hajnalig, meg kell, hogy várj, de még azt az érett szövegírói korszakot idéző nótát is, hogy „Debrecen, Nagykovácsi és Jászberény, az édentől keletre is van remény”. „Most éreztem magam a legjobban” – mondta egy a lány a barátnőjének a koncert végén, miközben lányok másik csoportja azt üvöltötte, hogy Ádám, Ádám. Ez azért furcsa volt egy kicsit, bár Végvári Ádám biztos örült neki.