Csáp Géza

Agent Smith álnevű olvasónk talált egy eredeti és ütős cyberpunk regényt, hallgassátok hát.

Mivel durva regényről lesz szó alant, menjünk le kőkeményen alfába, és képzeljük el, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol egy brutális (!) headshotot (fejlövést) is meg lehet úszni, mivel olyan mocskosul fejlett a technika, hogy némi segítséggel könnyedén átpakoltathatjuk a személyiségünket tároló memóriaegységet egy másik klónozott, használt, vagy lopott testbe. 

Sokat vacilláltam, amikor a Van Halen életműből válogattam a sorozathoz, hiszen ott van az első lemez, aminél jobb debütáló anyagot nem nagyon tudok elképzelni, vagy mondjuk az 5150, ami Sammy Hagart és vérfrissítést jelentett a zenekarnak. Mégis az 1984-et választottam, mert számomra ez az a lemez (igen, annak idején ez volt az egyik első "nyugati" nyomású korongom) ami a Van Halen lényegét megtestesíti.

A Van Halen testvérek 1974-ben alapították zenekarukat, és 1978-ban megjenet első albumuk óta töretlenül állnak mindenféle eladási és népszerűségi listák élmezőnyében (1978 és 98 között kiadott 11 lemezük mind bekerült a Billboard Top 20-ba, 56 millió eladott albummal 19. helyen állnak az amerikai összesített eladási listán, stb.)

A leghülyébb hiba, amibe beleeshet a kritikus, hogy fellelkesülvén az épp olvasott prózai mű nyelvezetén, gondolkodásmódján, méltató szavait maga is a méltatandó mű stílusában, szellemében írja: elsodortatva általa, szinte érzi, amint őt is repíti a tökéletesen csillogó prózai stílus passzátszele, csak ráfekszik, és szarja a jó szöveget. Ez azonban hallucináció, amit markáns szövegek okoznak, Szentkuthy Miklós kritikusai folyton beleesnek ebbe a csapdába, Esterházy is elcsavarja a gyengébbek fejét, és Garaczinál is nehéz ellenállni. Én is érzem a dübörgést, de igyekszem észnél maradni.

A szatirikus punk pont az a műfaj, amiért érdemes ilyen versenyeket indítani. Itt nálunk a kisemberek is megmutathatják, hogy mit tudnak, a punk pedig tényleg semmilyen tehetséget nem igényel, viszont annál jobb, minél inkább politikai töltetű a szöveg. És valóban, az unokáim korosztályából kikerült Vulgaris zenekar tényleg nélkülöz mindenfajta tehetséget, viszont annál inkább beszól a skinheadeknek, akik majd, gondolom, jól megverik őket, miután ez a poszt felkerül a netre.

Hallgassa meg őket!

Simogatja ráncos testemet a dallamos pop, a lassú dobgép kiszámíthatóan pattog, a szférikus nyálzuhany mindent beborít. Isteni klipet képzelek el erre a remek muzsikára. Mindenki fehér selyemöltönyben lobog egy magánrepülő előtt, vagyis inkább egy erdei tisztásnál lebeg a vízesés fölött. Következhet a lassan kamerába mutogatós koreográfia, van aki mutatóujjal, hogy szevasz, van aki kitárt tenyérrel, hogy ez van, van aki pedig összezárt öklöket lefele húzva a test előtt, hogy ilyen nincs. Együtt vicsorgunk az ősi dallamokra, hogy igen-igen.

Hallgassa meg őket!

Ígéretünk szerint november utolsó hetéig, azaz hétfő hajnalig lehet még nevezni a Csáp Géza Online Dalfesztivál demóversenyére, illetve kérünk minden kedves olvasót, hogy folyamatosan szavazzon kedvenceire, hiszen az elődöntőbe jutó művészek közönségszavazatok alapján kerülnek majd ki. A nevezési idő lejártával egy hétig lehet még szavazni, ezt követően a szigorú és igazságtalan zsűri, Büntetőné vezetésével, kiválasztja a tíz döntőst egy olyan bonyolult rendszer alapján, amit még igazából mi sem értünk. Az első tíz helyezettre ismét szavazni lehet, tehát a verseny abszolút győztesét Önök, a kedves olvasók dönthetik majd el.

Csáp Gézát mindig is érdekelte a populáris félirodalom és a hivatásos irodalom kapcsolata, hűségesen be is számoltunk a Partitájmról , a Vanda Örökről, és még Földes Jolánról is. Az antológiákat is kedveljük, pláne az olyat, amiről nem nyilvánvaló, hová vezet. Nem hasonszőrű szerzők jutalomjátéka, hanem egy bizonytalan végkimenetelű merítés, és bizony határozottan ilyen volt az Ulpius-Ház 7 Főbűn című antológiája, melyről annak idején be is számoltunk, de mivel, amint azt már akkor is elpanaszoltam, az este végére elveszítettem a tiszteletpéldányomat, így nem tudtam érdemben viszonyulni a tartalomhoz. A kritika malmai lassan őrülnek, a Műcsarnok és a József Attila Kör szervezte Pofonok és Ízlések (PI) elnevezésű nyilvános kritika-sorozat legutóbbi, Növember 17-ei beszélgetésén került sorra a kötet szétcincálása. Sárközy Bence, Kulcsár-Szabó Zoltán, Bónus Tibor, Bánki Éva és Tönkő Vera beszélgetéséről Rácz I. Péter írt beszámolót a Literára, amit azért linkelünk ide be, mert érdemes elolvasni. Egyrészt mert A, vicces idézetek vannak benne Tisza Kata írásából, B, mert segít eligazodni abban, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a populáris félirodalom, és a néha mégoly kevéssé izgalmas valódi irodalom között.

Lassan a történészek maradi társadalmát is elérte a tények és a kizárólagos igazságok iránti jellegzetes posztmodern gyanakvás, utat nyitva az eleddig történelmietlennek és komolytalannak tartott alternatív, spekulatív, más néven non-faktuális történetírásnak. Ha képesek vagyunk felfüggeszteni a történelmi szükségszerűség üllő-nehézségű doktrínáját, és a pillangó-effektus léha univerzalizmusától sem hagyjuk magunkat elcsábítani, akkor készen állunk arra, hogy befogadjunk, vagy akár magunk is generáljunk olyan esszéket, melyek a Mi lett volna, ha …? című könyvben szerepelnek.

A múltkor pár fórumozó kiakadt, hogy Richie Hawtinról írunk a Csápban, pedig Hawtin mostanra olyan háztartási eszköz lett, mint a botmixer, vagy a gyúródeszka. Már az újságosnál is Ricardo Villalobos szól a háttérben, a fagyisnál a sorban két kislány az új Marc Houle maxiról beszél, a szülői értekezleten pedig több anyuka Ibiza 2006 pólóban jelenik meg. Ha ez talán túlzásnak tűnik, akkor is kár lenne az underground illúziójába ringatni magunkat csak azért, mert már nem a breakbeat a kedvenc zenénk, vagy mert gyakrabban járunk a Monóba, mint a Kultiplexbe. Lássuk be: mindenkinek a kishúga is minimáltechnót hallgat, erre ma már tényleg nem lehet identitást alapozni csajozáskor.

A lakásban már hat döglött ló van. Eredetileg tizenkilenc lovat hoztak be a lakásba, de az ablakon bepattanó lövedékek sorra leterítették őket – egy Mészáros utcai srác naplóját olvashatjuk a Budapest 1945 című könyv bevezetőjében. Egy másik naplórészlet arra panaszkodik, hogy, amikor fél évvel az ostrom vége után a szovjet katonák kiköltöztek a naplóíró Gellért hegyi villájából, azon túl, hogy mindent elvittek, kis, nyitott könyvekből rakott tornyocskák álltak a szobákban. „Valamennyi helyiségben méter magasan álltak Nagypapa könyvtárának maradványai: egy kupac emberi ürülék, egy kinyitott könyv ráhelyezve, majd egy újabb kupac, és egy újabb könyv, és így tovább – olyan magasságig, ami számunkra már egyszerűen ’kényelmi szempontból’ is érthetetlen volt”. Mindez csak étvágygerjesztőként, hisz a könyv főképp fényképalbum, kalauz a szitává lőtt Budapesthez.