Egy ígéretes pályaművel folytatódik mai demóverseny-maratonunk, a buzis nevű Crescendo zenekar könnyes szemekkel emlékszik vissza a kisdobosként töltött évekre 1986 című számában. A felcsendülő homo-pop időutazásra hívja hallgatóját, és engem látomásként ragad magával a képzelet.
Az enyhén goás háttér előtt pózoló zenekar igézően keveri a műfajokat. Van itt funk-szerű alap, van U2-ra hajazó magas gitár, költőinek szánt, kozsós szövegfordulatok, és megszólal minden létező effekt a káosz-refrén alatt. Sőt, külön adalék még, hogy olykor alig hallhatóan egy vérbeli rapper keménykedik a háttérben, aki már biztos szívesen berakná mancsát a puncsba. Ez egy stilisztikai hullámvasút, ahol mindenki megmutathatja, mire képes. A gitáros becsempész a futamok közé néhány dzsidzsit, a basszusgitáros vadul csattogtat, amikor épp nem figyelnek a többiek, az énekes pedig megereszti ezeket a fájdalmasan magas futamokat, amik, hűen a magyar pop hagyományaihoz, mindig arra rímelnek, hogy „már” vagy „még”.
Ha cingár, a játszótéren rendszeresen megalázott külvárosi kissrácok felnőve zenekart alakítanak, akkor metált fognak játszani. Amennyiben a kölkök budai kertekben élték át a megaláztatásokat, akkor hiphopban utaznak. A seggbe rugdosott belvárosi, értelmiségi gyerekekből pedig olyanok lesznek, mint a Népi Papa tagjai.
Köztudott, hogy a szolid és zárkózott, főleg a pulcsis-szemüveges kissrácok gyakran a legnagyobb perverz disznók titokban, teljesen elvadult fajtalankodásokat töltenek le a netről, miközben romantikus szerelmet élreznek mondjuk a tanítónőjük iránt. Ezt a fajta lelki vívódást, a totális perverzitás és az érinthetetlen szerelem közötti diszharmóniából fakadó neurotikus állapotot látszik feldolgozni az ifjú szemüveges perverz, Keleti Gábor szólóprojektre.
A magyar hiphop legfőbb sajátossága, hogy nem nyolcadik kerületi gettólakók, hanem budai úri fiúk rappelnek a bűnről, az utcák kemény törvényeiről és a sarki luvnyákról. A valóság ismeretének teljes hiányában Lajos színre lépése nyit új fejezetet. Lajos rappelése szerint „a juppi” ugyanis azért jár „menedzser shopba”, hogy az ott vásárolt termékekkel vegye le a lábukról a „szolizott nőket”.
Csak a tisztánlátás végett, a menedzser shopokban a legnőzősebb ajándék talán a Mt Blanc-töltőtoll, amit azonban hiába is villogtatna a szolis csajok előtt, azzal legfeljebb multinál dolgozó középvezető nők figyelmét lehet felkelteni. A juppik jelenleg kokainnal és Dolce and Gabbana-pólóval fűzik a szolis csajokat.
Talán az életkorom miatt lehet, de nekem a rock igazából a Stonesig tart. Akkoriban még jóképű macsók voltak a rockerek, és a zenéjük is viszonylag élvezhető volt. A mai zenekarok már csak satnya kis semmirekellők, ugrálnak, kiabálnak, és közben a gitáros végig egyetlen dallamot játszik.
A görögökből sosem elég. Szerintem évente jelenik meg egy könyv Az ókori görögök címmel. Ennek a könyvnek is az a címe, hogy Az ókori görögök, de kisbetűvel az is ott áll, hogy a régészek szemével, így számíthatunk az alaposságra, a részletességre, és eleve nem afféle képeskönyvet várunk. A könyv továbbá azzal is megkülönbözteti magát a hasontémájú könyvek fősodrától, hogy a címlapján nem egy haldokló katona vagy egy diszkoszvető vagy Athéné szobra látható, és nem is a jellegzetes spártai bronzsisak, hanem egy Athén közelében kiásott Kúrosz szobra, aki keleties arcvonásaival, hieratikus testtartásával nem igazán emlékeztet a klasszikus görög művészet fennkölt közhelyeire. Sőt, első ránézésre inkább perzsának tűnik, és könyvből megtudhatjuk, hogy egyiptomi mintát utánzott a görög szobrász.
A következő sztoriért köszönet Capture nevű olvasónknak és Lóránt Attila fotográfusnak. Visszavonták az új Leslie L. Lawrence-regényt, a National Geographic jogászai ragaszkodnak a kötetek bezúzásához. Cirka 70000 példány lett oda egy borító és a jó magyar igénytelenség miatt. Ugyanis a borítót díszítő blikkfangos festmény sima lopás, mégpedig nem is akárhonnan: egy frissen megjelent, NatGeo által kiadott, Indiánok az Amazonas mentén és az Andokban címet viselő könyvből.
A mestermunka és eredetije itt a bal képre kattintva megcsodálható.
Az jutott az eszembe énnekem, miközben a legelső, egyben a címadó dalban Howard Jones énekes eljutott a röfögve prezentált verzék gyehennájából az ilyenkor szokásos, dallamosan énekelt refrénig, hogy mekkorát is változott a világ 2002 óta. Akkoriban a haverokkal repedtre hallgattuk a zenekart a metálvilággal megismertető kettes Killswitch lemezt, (Alive Or Just Breathing), odáig meg vissza voltunk tőle, most meg kukán ülök itt, miközben az új album szól, és nem jut eszembe semmi más az olyan közhelyeken kívül, minthogy a "kemény részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek", meg "a gitáros veszettül riffel, a basszeros vadul röfögteti hangszerét, a dobos meg úgy üti a bőrőket, mintha haragudna rájuk".
Ha az ember egy olyan zenekarral találkozik, ahol a tagok családnevei között megtalálható a Solowoniuk, a Kowalewitz vagy a D'Sa, ráadásul az egyik, neten fellelt képen úgy néznek ki ezek a derék emberek, mint valami taktaharkányi szakmunkásképző vegyesbolti eladó évfolyamának azon tagjai, akik felfedezték maguknak az emot, akkor jobb ha felkészül a legrosszabbra, úgy csak kellemes meglepetés érheti.
