Csáp Géza

Magyarország első hivatalos punkja, Najmányi "Theremin" László a nagy orosz feltaláló és mesterkém, Tyermen után újabb hasonló formátumú ember életét dolgozta fel, aki nem más, mint nemrég elhunyt barátja, a már életében legendává vált underground rendező, Halász Péter. A művész, mint arra szinte mindenki emlékszik még, tavasszal mindent verő bulvártémát csinált a világsajtónak saját halálából - még életének utolsó napjaiban rendezte meg ravatalozását -, erről annak idején az Index is részletesen beszámolt itt, majd haláláról itt. (Ahhoz képes, hogy kimerítő fotósorozatot is hoztunk az eseményről, sikerült kitalálnunk azt a hamis tényállítást, hogy Halász üvegkoporsóba feküdt, amit aztán néhány szervilis sajtótermék sikeresen átvett).

Najmányi nagyszabású megemlékezésprojektet szentel halott barátjának: 1. virtuális emlékművet (külön művészbejárattal) létesített az interneten, 2. DJ NoMore művésznéven ötszámos, sötét, kavargó elektronikus CD-t játszott fel Thereminnel és tört ütemű kíséretekkel, 3. valamint megírta a képen látható, Downtown Blues című könyvet, ami - a várakozással ellenkezve - eltér a szokásos memoárkötetektől.

Most már sokévi hagyományőrzésnek számít, hogy idén is megrendezik karácsony előtt a Bárzongorista Gálát. A kultúrpolitikailag abszolút retrográd - a közönségszórakoztató versenyzők semmilyen gépi eszközt, kíséretet, szekvenszert, cédét nem használhatnak, csak a saját két kezüket -, épp ezért viszont roppantul érdekes eseményt a szervezők szép elegáns kivitelben viszik a nézők elé. A Kempinski Hotel Corvinus bálterme ad ugyanis helyet a műsornak (december 7-én és 8-án este), és nem kisebb nagyság, mint Karafiáth költőnő fémjelzi háziasszonyilag.

Mindenki egyért, egy mindenkiért! - kiáltottam és a magasba lendítettem pengő párbajtőrömet, amikor meghallottam, hogy a kortárs alternatív kultúra három zászlóshajója – a Litera.hu, a Merlin Színház és a Tilos rádió – rajba fejlődik, és közös estet rendez. Igazi Athos-Portos-Aramis szimbiózis, a Litera hozza a felolvasókat, a Tilos a zenét, a Merlin adja a helyszínt. December 2-án, azaz holnap, azaz szombat este hétkor a Merlinben Tar Sándorra emlékezve totális audio-linguo-vizuális retró-estet tartanak Összejátszás címmel.

Az eddigi gyakorlattól eltérően (lassan fogat hullató, nyolcvanas években fénykorukat élő zenekarok) egy friss, modern darab kerül be a sorozatba, még mielőtt vén szarnak titulálna a blogon lelkesen kommentelő nép. A Stone Sour persze nem csak azért került be az illusztris társaságba (muhaha), mert friss, meg új, mert ezen az alapon a My Chemical Romance is itt lehetne, de nem akarok ízléstelenkedni, hanem azért, mert kurva jó albumot raktak össze az idén, amit tulajdonképpen egy hónapja folyamatosan hallgatok.

Iowa, ahonnan a lelkes fiatalemberek származnak, nem éppen festői tájairól ismert környék, 7 hónapot eltöltve a tehenek és kukoricaföldek között csak azon csodálkozom, hogy a Slipknotban hallható dolgoknál nem idegesebbek a zenészek, mert ha nekem kellene ott élnem, olyan halálmetált játszanék, mint állat. A Stone Sour ezzel szemben úgy tűnik, mintha az olyan dolgok kiélésének színtere lenne, melyeket James Root gitáros (#4) és Corey Taylor énekes (#8) a Slipknotban nem élhetne ki maradéktalanul, mondjuk a dallamos éneklés, és a lazább riffelés.

Az élet banális dolgairól írni mindig is a költészet speciálisan elszigetelt bugyraiba tartozott. Megannyi meg nem értett zseni írhatott már verset fülpiszkálásról, sorban állásról, esetleg fűnyírásról. A Flying Backwards zenekar pont a fogszabályzás borzalmait zenésítette meg, jó alaposan körüljárva a témát, és a Sophie Marceau óta klasszikussá vált csókolózós klisét sem felejtik el megemlíteni. A témában nem vagyok túlzottan érintett, hiszen maximum egy műfogsorhordás gyötrelmeiről írt zenével tudnék azonosulni.

Hallgassa meg őket!

Erzsiék hosszú utat tettek meg az elmúlt tíz év alatt, és az etnós vonaltól a jazzen keresztül most eljutottak valami furcsa funk-szerű dologig, persze anélkül, hogy pont a jazztől és az etnótól eltávolodtak volna. Számomra az benne a legmeglepőbb, hogy nincs a zenének erőltetett keverék vagy utánzás szaga. A legtöbb ilyen jellegű kezdeményezés úgy indul, hogy valaki lát külföldön egy zenekart, amelyik mondjuk keveri a polkát a hiphoppal, és ezen fellelkesülve itthon is meg akarja csinálni ugyanezt. Ezek a próbálkozások általában szerencsétlenül sikerülnek, mert a recept alapját képező ötleten kívül a zenei mélységet már nem mindig sikerül lenyúlni. Erzsi zenekara viszont érezhetően uralja, és képes használni a különböző elemeket, amik így nagyon is egyéni és koherens kotyvalékot alkotnak.

Gondolom, nem kell túl sokat magyaráznom, hogy blogokból könyvet csinálni miért értelmetlen, önellentmondó tevékenység, népiesen: fából vaskarika. A netes naplókra jellemző közvetlenség, interaktivitás, folytatólagosság mind kivész, és a szövegek – legjobb esetben - novellaként tételeződnek az olvasó kezében, aki aztán szükségszerűen csalódik, hiszen nem irodalmi igénnyel íródtak. Ugyanakkor valóban születnek új minőségek, kommunikációs viszonyok, értékrendszerek, és ezek előbb-utóbb intézményesülni szeretnének, vagy, ha ők nem, léteznek olyan orgánumok, mint pl. a könyvkiadók, akik az intézményesülésben hisznek, és a blogokat meglátva csak örvendeznek, hogy újra van mit intézményesíteni, kiadni, ebből megint megél egypár ember egypár hónapig. Úgyhogy van minek örülni, tegnap este a Tandem blogcaféban bemutatták a nagy blogkönyvet.

A könnyűzenei feldolgozások ritkán működnek jól. Többnyire annyit sikerül elérniük, hogy emlékeztetik az embert, az eredeti milyen zseniális volt. Slágert átültetni másik műfajba a vicc kedvéért túlzottan gyakori és olcsó húzás a zeneiparban, nagyon ritkán születik valami maradandó. Eszembe jutnak metálba átültetett popszámok, a Billy Jean, az I Will Survive, a Hit Me Baby One More Time rock, punk, stb. verziói. Legtöbbször ez egy gyors megoldás egy új együttes bevezetésére, többnyire mindenki röhög egy jót, aztán szevasz.

Grandpierre "Vágtázó" Attilát nem érheti a vád, hogy nem teszi a dolgát; bár esetében már azt sem könnyű definiálni, mi a dolga. A csillagász-filozófus-zenész egy olyan könyvet mutat be ezúttal az ajándékozási szezonra, amire - saját bevallása szerint - még maga sem számított. Karácsony című, nehezen meghatározható műfajú munkájának megjelenése a várakozásokkal ellentétben nem azt jelzi, hogy szerzőnk megtért valamelyik karizmatikus keresztény kisegyház kebelére - épp ellenkezőleg, fejtegetéseinek lényege, hogy a téli napforduló ünnepe néhány nagyságrenddel idősebb, mint maga a kereszténység, utóbbiak inkább csak ráültek a már létező hagyományra.

Grandpierre ezúttal sem kíméli olvasóját: úgy operál meredek kijelentésekkel és eszmefuttatásokkal, ahogy azt tőle már megszoktuk - de mindezt szórakoztatóan teszi, akár hiszünk neki, akár nem. Hogy a fenyőfa kozmikus szimbólum, hogy a mesék parázsevő paripájának is van köze az ünnephez, hogy a lélek halhatatlansága evidencia, hogy a tudományt és a vallást a régi civilizációk együtt kezelték - ezeket a tételeket még jó ideig nyilván nem fogják tanítani sem az iskolákban, sem az egyetemeken, a lendületesen felsorakoztatott érveken azonban mégis érdemes végigrágnunk magunkat két Barátok közt.

Magyarországon szépen izmosodik a japáni mánia, amire Csáp Géza is vevő volt, hajlandóak voltunk mindenféle gésás, szamurájos közhelyeket is elnézni, mert valahogy folyvást úgy éreztük, hogy valami titok felé haladunk, egy nagy romantikus fogalmi káosz mélyére, és biztosak voltunk benne, hogy nem James Clavell Shógunja a japán kultúra esszenciája. Az Ulpius Ház és más kiadók cinkosul tereltek minket egyre beljebb és beljebb, és most úgy néz ki, megtaláltuk az origót. A Muszasi című regény ugyanarról a kardforgató róninról szól, mint az Usagi Yojimbo, a szamuráj nyúl története. Az előszóból az derül ki, hogy egyrészt Muszasi egy személyben a szamuráj-étosz megtestesítője, és hogy Eidzsi pentalógiája a szamurájos kalandregények őstípusa. Oké, tehát fontos mű, mégis úgy szar, ahogy van.