Az eddigi gyakorlattól eltérően (lassan fogat hullató, nyolcvanas években fénykorukat élő zenekarok) egy friss, modern darab kerül be a sorozatba, még mielőtt vén szarnak titulálna a blogon lelkesen kommentelő nép. A Stone Sour persze nem csak azért került be az illusztris társaságba (muhaha), mert friss, meg új, mert ezen az alapon a My Chemical Romance is itt lehetne, de nem akarok ízléstelenkedni, hanem azért, mert kurva jó albumot raktak össze az idén, amit tulajdonképpen egy hónapja folyamatosan hallgatok.

Iowa, ahonnan a lelkes fiatalemberek származnak, nem éppen festői tájairól ismert környék, 7 hónapot eltöltve a tehenek és kukoricaföldek között csak azon csodálkozom, hogy a Slipknotban hallható dolgoknál nem idegesebbek a zenészek, mert ha nekem kellene ott élnem, olyan halálmetált játszanék, mint állat. A Stone Sour ezzel szemben úgy tűnik, mintha az olyan dolgok kiélésének színtere lenne, melyeket James Root gitáros (#4) és Corey Taylor énekes (#8) a Slipknotban nem élhetne ki maradéktalanul, mondjuk a dallamos éneklés, és a lazább riffelés.

A zenekar viharos történetét nem akarom részletesebben taglalni, nem volt egyszerű, míg 2002 augusztusában eljutottak az első anyag megjelentetéséhez (ami nem mellesleg 882.000 példányban fogyott el), tíz év szopás kellett hozzá, majd vér, veríték és Slipknot turnék közepette született meg vizsgált darabunk, aminek az első pár taktusa úgy megüti az ember agyát, mint egy Demszkyt lebunkózó Tarlós interjú. Jó kis szaggatott ritmusok, súlyos gitár és kellemesen dallamos ének jellemzi a 30/30-150 című alkotást, ami a wikipedia szerint a 30-as kaliberű winchester puskára utal, vagy mire, hát nem tudom.

A folytatás, ha lehet még jobb, aki a címadó számra nem kezd el csipegetni az menthetetlen, menjen Nox-ot hallgatni, vagy a népes Zámbó family alkotásait. Isten egy nóta a Come Whatever May, olyan riffel, amiért a magyar gitárosok a fél karukat odaadnák. Már ezért az egy nótáért érdemes lenne egy bulin az első sorig nyomulni, és még hol a vége? Sorban jönnek a jobbnál-jobb számok, a kissé Foo Fighteres refrénnel bíró Hell&Consequences, a Pink Floydos hatásokat (is) felvonultató Sillyworld, az ismét csak megkapó dallamvilággal és jó mélyre hangolt gitárokkal támadó Made Of Scras-Reborn páros, majd a Through Glass, ami ismét bebizonyítja, hogy lassú nótákat csak metálzenekarok tudnak írni. A lemez végefelé található a Socio című alkotás, aminek a refrénjét az istennek nem tudom kiverni a fejemből, pedig jó lenne, mert hülyének néznek a kollégáim.

Summa summárum, nagyszerű lemezt kapunk az iowai dühös zenészektől, és ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy a Slipknot-Stone Sour kettősből melyiket tartanám meg magamnak, örökbe, akkor biztos, hogy a whisky-narancslé keverékről nevét nyúló SS-t. Tessék megvásárolni a lemezt, nem kidobott pénz.