Csáp Géza

Előadja a Sin Destroyers, kiváló videó, érzelmes szövegek, kihagyhatatlan így a Mikulás árnyékában:

Sok látszólag felesleges tudományágat tenyésztett ki a nyugati kultúra, de ezek közül is a legértelmetlenebbnek a kulturális antropológia tűnik, ezért aztán az antropológusok mindent megtesznek, hogy eredményeiket a lehető legtudományosabb és fontoskodóbb modorban írják le. Próbáljanak meg elképzelni egy antropológust, aki mélységesen átérzi választott tudományának hiábavalóságát, és ezt nem próbálja meg a tudományoskodás varázs-köntösébe burkolni: ez Nigel Barley, aki a kameruni doajók között eltöltött terepmunkájának tanulságait az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvében foglalja össze.

Simán meg lehet ünnepelni a Mikulást, nincs abban semmi szopó: el lehet menni 6-án este az A38-ra, a nagy gyerekek ott kapják meg a virgácsot. Először DrMáriás a Tudósokkal oszt, aztán a Sajnosbatár performanciája következik a Dunakanyarból, a végén pedig DJ Kanada Káosz keveri össze a diszkót a swinggel.

A humoros rapnél kevés rosszabb dolog van kis hazánkban, de nálunk nem az N.W.A. dobálta a rímeket, hanem Geszti a.k.a. Kurvakibaszott Vicces MC. A rap ezért halott Magyaroszágon: vicceskedő majmok azt hiszik, hogy a rímeknek és az ütemeknek csak véletlenszerűen kell találkozniuk. Pedig ígéretes reszpekttel indul a dal: fékcsikorgás, lövöldözés, akár a valaha volt Body Countnál, amikor még a mellemről szívták a kokót.  

Hallgassa meg!

Mi ez a név, gyermekem? Mindenidők egyik legrosszabb névválasztása egyértelműen egy Kozsó alteregót rejt, aki álmában szintetizátor virtuóz volt, majd felkelt. Citrom egy olyan előadó, aki azt hiszi, hogy a zene a nyolcvanas években alakult ki, majd a nyolcvanas években megszűnt, hogy az ő tehetségével poraiból életre kelő főnixmadárként tündököljön. Sajnos a közte eltelt időszakot a romantikus, elmélázó lírai dalok írásával töltötte.

Hallgassa meg!

Utolsó becenevű olvasónk egy amerikai krimiben felfedezi a híres brit kopó nagyiját, de elvtelen és krimibe nem illő lustálkodásáért megneheztel rá.

Kedvenceim közé tartoznak a jó kis kosztümös filmek, hát még a középkorban játszódó könyvek, mert ott még inkább az ember fantáziájára van bízva a részletek kiszínezése. Az élményt persze könnyen el tudja rontani az író, ha valójában nem ismeri az adott kort, és sületlenségeivel kiveri kezünkből a könyvet. Roberta Gellis esetében ettől nem kell tartanunk, mert a szerző középkori irodalomból diplomázott, tehát nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Sőt, a gyilkos eszköz, vagyis a méreg függvényében is egy profival állunk szemben, mert az írónő a biokémia szakot is elvégezte, majd tíz évig kutatóként dolgozott.

Érős Cure-hatásokkal indítanak a srácok, de aztán olyan hírtelen csapnak át a popklisébe, hogy az embernek azt sincs ideje énekelni, hogy „már”. Komolyan, ez a sok éző meg ázó sorvégű szám külön kategória kellene, hogy legyen, hogy amikor bemegyek a lemezboltba, mondhassam, hogy most valami igazán sokat éző popzenét kérek, mert egész délután rosszul akarok lenni.

Hallgassa meg őket!

Szentül meg voltam győződve arról, hogy a lovaglós-kardozós dzsidzsimetál kategóriában kizárólag ötven felettiek zenélnek, akik öreg, festett hajú hősökként rázzák a gitárt, de tévedtem, hiszen a műfajnak tini áldozatai is vannak. Ez egy teljesen más megközelítése a problémakörnek, hiszen a kopaszodó, erekcióra évek óta képtelen férfiak joggal próbálják lecsúszott metálzenekarukat azzal a kiáltással mentegetni, hogy „mi mindig is keményebbek voltunk, mint az a sok kis technós pöcs”, de a fiatalok esetében ez egyszerűen csak megelőlegezett agyhalál, és korai magömlés-komplexus: „mi igazából félelmetes orkok vagyunk, nem pedig nyeszlett suhancok!”

Hallgassa meg őket!

A nyolcvanas évek a magyar történelem legnyomasztóbb és legunalmasabb korszaka, amit csak akkor sír vissza az ember, ha munkásőr volt vagy alternatív zenész. Nincs szerencséje a Gerisakafa együttesnek, akik ugyan nem mutatták jelét annak, hogy besörözve szívesen lökdösnének szakállas értelmiségieket. Szplínes, és teljesen értelmetlen szövegekkel operáló zenéjük célcsoportja viszont a rendszerváltással együtt tűnt el. Pedig mekkora sikerük lett volna a kopott bőrkabátos, berivotrilozott alterosok közt, mikor az FMK-ban eléneklik, hogy „Hullámvölgy a fénytengerben / Sugárnyaláb léctengerben / Sodródók hordaléka / Sziget szívek hordaléka."

Hallgassa meg őket!

Ha kedvünk támad egy kis kedd esti őrülethez, esetleg hiányunk van electroclash programokból mostanában, mindenképpen tudom ajánlani a Robots In Disguise koncertjét a Kultiplexben. Garantált a vicsorgós visítozás, a beöltözős pózolás, flitteres harisnyák és gumikesztyű mindenkin. Szerintem vérfrissítésként is működik néha egy-egy kiabálósabb koncert, ha már kicsit meguntuk, hogy mindig valamilyen dobalapra bulizunk