Sokat vacilláltam, amikor a Van Halen életműből válogattam a sorozathoz, hiszen ott van az első lemez, aminél jobb debütáló anyagot nem nagyon tudok elképzelni, vagy mondjuk az 5150, ami Sammy Hagart és vérfrissítést jelentett a zenekarnak. Mégis az 1984-et választottam, mert számomra ez az a lemez (igen, annak idején ez volt az egyik első "nyugati" nyomású korongom) ami a Van Halen lényegét megtestesíti.

A Van Halen testvérek 1974-ben alapították zenekarukat, és 1978-ban megjenet első albumuk óta töretlenül állnak mindenféle eladási és népszerűségi listák élmezőnyében (1978 és 98 között kiadott 11 lemezük mind bekerült a Billboard Top 20-ba, 56 millió eladott albummal 19. helyen állnak az amerikai összesített eladási listán, stb.)

Eddie Van Halen mára klasszikusnak számító Eruption című szólója óta a gitárosok már tudják mi is az a tapping technika, Anthony Michael Jack Daniel's üveget formázó basszusgitárja óta pedig azt, hogy milyen gitárral ciki színpadra lépni. Alex Van Halen az egyik legjobb rockdobos a szaklapok szerint, David Lee Roth pedig egy olyan jelenség a színpadon, akit nehéz űberelni, ráadásul kurva jó hangja is van, így nem csoda, hogy az 1978-1985 közötti időszakot nevezik a zenekar aranykorának.

Az 1984 ennek az aranykornak a végén jelent meg, akkor, amikor Diamond Dave bulis/drogs/piás korszaka a csúcsn volt, és egyre nagyobb volt a feszültség a zenekar tagjai, különösen Eddie és a szólólemezeivel később mérsékelt sikereket elérő Roth között. Az albumon ebből semmit nem lehet észrevenni, nagyon jól megcsinált, a korának megfelelően jól is szóló anyagot sikerült kiadniuk, ami ráadásul anyagilag is megdobta a banda szekerét (videók, turné, vanhalanes bugyi, stb.),így nagy kár, hogy a kissé könnyedebb, slágeresebb lemez sikere nem tudta összetartani a zenészeket.

A címadó szerzemény azonnal meghökkentette a fanokat, hiszen billentyűs hangszereket hallunk, amire addig nem nagyon volt példa a VH történetében. Az instrumentális bevezetőt követi a Jump című sláger, ami abban az évben a "tíz legtöbbet játszott rádiós nóta egyike" cím mellett Grammy nevezést is hozott a zenekarnak. A Jumphoz hasonlóan a Panama vagy a Hot for Teacher is ugyanarra a sablonra építkezett, azaz egy fogós dallamra jó kis ütős gitártéma és könnyen énekelhető refrén, el is adta magát a lemez rendesen. Jó darab még a billenytűsökkel telepakolt I'll Wait és a House of Pain is, kár, hogy ez utóbbiból nem lett kislemez, megérte volna.

Aki szereti a dallamosabb rockzenét, de odáig van a jó gitárosokért, és a kemény ritmusokért, feltétlen töltse fel a lemezt az mp3 lejátszójára, nem bánja meg.