Csáp Géza

A http://remix.creativecommons.hu/ webcímen ott van az a könnyed kis DIY cd – do it yourself: külön letölthető hangfájlok, borítókép, cd-matrica - , amivel a Creative Commons szerzői jogvédő egyesület, a Nomada cigányzenekar és a Tilos Rádió kedveskedik azoknak, akik még mindig nem értik, mire jó ez az egész Creative Commons dolog. Mint például nekem.

Régóta ott figyelt az utolsó PKDick, az Alfa Hold Klánjai a polcon, és arra várt, hogy elérkezzünk az év legsötétebb napjához – ami már egészen rövid, mondjuk két és fél óra világosság, mint Izlandon, de akkor is fel kell gyújtani a lámpát –, meg arra, hogy végre úgy lelassuljon az idő, annyira elapadjanak a személyemet illető várakozások – azaz mindenki hagyjon békén –, hogy egy egész napot tölthessek az ágyban félhomályban, jutalomból lassan olvasgatva a jelenleg utolsóként hozzáférhető Dicket. Persze ez a pillanat nem érkezett el se karácsony előtt, se azután, se szilveszterkor, se azután, úgyhogy ősi, értsd: gyermekkori megoldáshoz folyamodtam – betegségbe menekültem. Láz, takony – ágyban fekvés.

Karácsony az elmélyülés időszaka. A konzumorgia után az ember megpihen, és számot vet a szeretet és a szerelem nagy kérdéseivel. Valami durva emberkísérlet kéne véglényekkel, gondoltam hirtelen egy kis könyvesboltban december 24-én délelőtt, és megvettem Michael Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényét.

"Ajándékba lesz?" - kérdezte az idős könyvtáros kinézetű eladónéni, olvasószemüvege fölött arcomat fürkészve, hogy vajon tényleg kiveszett belőlem már minden emberség.

"Nem. Magamat fogom lenyomni vele" - nyugtattam meg.

Nem szoktuk nagy könyváruházak toplistáit közölni, főleg azért mert mindig ott van rajtuk a Dan Brown – most is ott van -, ami Csáp Gézát módfelett bosszantja – nyilván féltékeny. De most év eleje van, és egy ilyen egész-éves lista szépen összefoglalja, mi történt az előző évben, úgyhogy most kivételt teszünk, íme a Fókusz Könyváruház toplistái:

Nem figyelek, vagy mit tudom én, rosszul értek valamit, tehát mégis lehetséges volna, hogy a Superbutt zenekar énekese, Vörös András a XXI. század magyar férfi szexszimbóluma?

Annyi csaj magyar metál- (hc-, punk-) zenekar koncertjén még nem volt, mint amennyi a hajón, a Superbutt vezette Budapest Rock'n'Roll utókarácsonyán csütörtök este. (Vegyük figyelembe az arányokat, persze. Tehát mondjuk inkább úgy, hogy hasonlóan jó ivararányú metálkoncert nem volt még.) Középosztálybeli, koncertre öltözött (gondosan fodrászolt, tépett hajak, szöges öv a csipőnadrágon, metálos karkötők, zenekaros topok) csajok, 15 és 25 között jórészt, de a derékhad nyilván gimiből. Vajon mitől jött divatba a súlyos gitárzene a budai középiskolákban? Fogalmam (metálosabban: fingom) sincsen, de ami a Budapest Rock'n'Roll körül van, azt én simán élő közegnek (rockújságírosabban: szcénának) merném nevezni.

Annak, aki olvasta, esetleg látta az Apám beájulnát (nem ismerek ilyet), biztos nem okoz meglepetést, menyire unalmas és idegesítő Salinger Richárd új könyve, A Szerelem Könyvei. A cselekmény egy végeláthatatlan családi vakáción játszódik, ahol különböző fiúk hajtanak a család különböző leánytagjaira. De aztán minden folyton kínos lesz, ahogy a felnőttek elképzelik a tinédzserek életét, kiforratlan személyiségük kínjait. A jelenetek túlnyomó többsége valami hülye börleszkben csúcsosodik ki, kiesnek a csónakból, leesnek a motorról, elolvad a fagyi, meg mittomén, mintha a szerző azt akarta volna üzenni, hogy egy ilyen látványosan és szellemesen komikus regényből a leghülyébb rendező is képes tini-blockbustert forgatni.

Aki érett embernek hiszi magát, és nincs mákszemnyi averziója sem a Cradle Of Filthsszel kapcsolatban, az vagy hazudik, vagy olyan szinten sikerült megőriznie a tizenhat-tizenhét éves korosztály bájosan naiv metálrajongó énjét, ami már nyugodt szívvel is kórosnak mondható. Nekem is egyre nehezebb elvonatkoztatnom egy-egy újabb Cradle lemeznél a mindinkább kidomborodó komikus élre a zenekarral kapcsolatban; mindenesetre annyit talán elöljáróban meg tudok ígérni, hogy a mélynövésű faszpörgettyű jelző Dani Filth énekes/obersturmbannführerrel kapcsolatban ebben az írásban csak egyszer szerepel. Kipipálva.

10 éve Budapesten Ficsku Pállal elég gyakran össze lehetett futni az irodalmi eseményeket követő kocsmázás meg más duhajkodások környékén. Szakállas, pirospozsgás középkori pofa, aki zseb-Falstaffként nyomta le sör-unicumban a fél értelmiséget. Nem az a tipikus értelmiségi író, nagy kanyarokkal lett belőle az, nem is túl termékeny, saját bevallása szerint keveset ír, és az is népies. Legalábbis ő „az utolsó népi írónak” vallja magát, illetve azóta már annak sem, mert a besorolását megváltoztatta „lakossági íróra”.

Az ádventi kábulat, minden előzetes elképzelésem ellenére, sajnos nem kedvez a könyvolvasásnak, és nem sikerült behatóan tanulmányoznom azt a könyv-paklit, amit az év közben folyton hátrébb csúszott példányok alkotnak. Most mégis szorítok nekik egy kis helyet a futottak még kategóriájában.

Itt van mindjárt ez az idegesítően amatőr, szenzációhajhász borítóval ellátott könyv, ettől szeretnék legelőször megszabadulni, George Jonas: Történelem seprűnyélen. Jonas neve onnan lehet ismerős, hogy ő írta a Megtorlás című regényt, melyből Spielberg a München című filmet készítette. Ez most nem regény, hanem az alcím tanúsága szerint „önéletrajz, másképp”.

Négy lépcsőfok. Ennyit tettem meg, miután az új Lostprophets lemez első pár üteme eljutott az iPodból a fülembe, és egyáltalán felfogtam, hogy mi is szól éppen. Nem mintha annyira bonyolult lenne az albumot nyitó Everyday Combatot nyitó gitárbuzerálás, sőt, ennyire Kolumbusz tojása jellegű riffet rég lehetett rocklemezen hallani, ami a maga trivialitásában is annyira megnyerő, mint amennyire a Smoke On The Water és társai azok. A hely és az idő konstellációja nem stimmelt sehogyan sem; kellett az a pár másodperc, amíg fel tudtam dolgozni a tényt, miszerint hiába van lucskos tetű őszi idő, az ötödik lépcsőfoktól kezdve akkor is verébszökdécselésben fogok haladni, ha a fene fenét eszik, mert a Lostprophets annyira ellenállhatatlanul adagolja a sunshine-életérzést, hogy legkésőbb a refrén alatt a legkőszívűbb szibériai favágó is erős késztetést érezne, hogy azonnal elinduljon szörfdeszkát szerválni.