Csáp Géza

Álmosan nyitom ki a YouTube-ot a reggeli zabpehelyhez, erre mit látok, ez a klip fogad. Önkéntelenül rázni kezdem a hajamat, így elaludt fejjel, lögybölöm ki a pehely mellől a tejet, kanalat tartó öklöm magától emelkedik a levegőbe.
 

Tényleg, mi a mágia? Tudományos alapokra helyezett varázslás? Vagy valami személyes erőtér? Vagy egy nyelv, mellyel a világ titokzatos energiáit irányíthatjuk? Vagy egy kommunikációs forma, amivel transzcendens lényeket irányíthatunk? Egyszerűen nem tudjuk, és még a Hollókirály című mágikus regény sem segít az eligazodásban. Sőt, mintha a Hollókirály szerzője maga is ezen a kérdésen morfondírozna, és annyira nem tudná eldönteni, hogy ír egy 800 oldalas regényt, és miután minden lehetőséget megcsillogtat, a választól még messzebb kerül, és azzal vigasztalja magát, hogy még a mágusok sem tudják a választ.

Vajon miért olvas el az ember egy olyan könyvet, ami főképp ellenszenves, primitív munkanélküliekről és agresszív buzikurvákról szól, akik isznak, olcsó drogokkal kábítják magukat és rettegésben tartják a környéket, verekednek, markecolnak, néha talán még gyilkolnak is? Na, jó, erre a költői kérdésre most képtelen vagyok épkézláb választ adni, de annyi biztos, hogy az Amerikában, 1957-ben megjelent Utolsó letérő Brooklyn felé – ezt a címet főleg a belőle készült állítólag vacak film miatt ismerjük – a mai napig eleven, fájdalmas és brutális olvasmány. Főképp azért, mert Hubert Selby mesteri lendülettel perdíti az olvasót a jelenetek közepére, csak kinyitod a könyvet, még azt sem tudod, miről szól, máris belekeveredtetek valamibe, valaki oldalba bök, suttog, vagy zokog, futni kell, helyzet van, egyszóval azonnal pereg a film, hogy öröm nézni.

Madafaka végre coming outol, azaz bevallja, amit már úgyis mindenki tudott:

Mivel semmiféle koncerten nem voltam a hétvégén, így elég nehéz egy olyan beszámolót röttyintenem, amiben erősen rejtve ugyan, de valójában mégiscsak a saját projectemet promótálom. Kénytelen vagyok hát ezúttal teljesen nyíltan színt vallani:

KOnCert lesz pénteken a Blue River állóhajón (Erzsébet híd, pesti hídfő) kilenctől. Minket a Testi Egyenleg követ a maga másfél órájával. Ha ehhez hozzádobjuk a mi feledhetetlen fél óránkat, akkor nem is kérdés, hogy megér-e 600 forintot a dolog, hiszen két óra felhőtlen szórakozás csak nagy ritkán ennyire olcsó.

A műsorváltozás jogát fenntartom.

"nesze nekünk hírérték.." (apuska)

A mellékelt képen látható úr egy amerikai rockzenész, nem mai gyerek, mint azt illusztráltuk is ügyesen, és nem is annyira felismerhető (legalábbis szerintünk). Annyit elárulunk még róla, hogy van neki egy testvére, aki magasabb, mint ő, és az apjuk is szép szál ember volt, az anyjuk meg jóval alacsonyabb.

Na, ki ő?

Ma este ünnepli tizedik születésnapját a Trash klub, és ez lesz egyben az utolsó ilyen buli is. A londoni The End elhíresült hétfő esti sorozata főként Erol Alkan nevéhez fűződik, aki DJ-ként szinte mindent játszik, amire ugrálni lehet: főleg indie rockot, de sok-sok elektrót, technót és néha egy-két zúzósabb metált is. A Trash klub még azért is fontos, mert ők hoztak el először olyan zenekarokat Londonba, mint az LCD Soundsystem, a Peaches, a Yeah Yeah Yeahs, MU, vagy a Soulwax, vagyis általában ők vezették be a trendi indie-zenekarokat a diszkókölyköknek (a Trash weboldalon van egy csomó videófelvétel ezekről a koncertekről). Aki még gyorsan szeretne fogni egy esti gépet és elmenni a bulira, annak ajánlatos korán érkeznie, mert este 11-re már várhatóan teljesen megtelik a hely.

Hülye ez a cím, aláírom, de hatvankét óra nemalvás után már túljutottam azon a holtponton, hogy kitaláljak valami frappánsat. A lényeg ebben az esetben egyébként is könnyen megfogalmazható: a PAD folyóirat rendezésében a Csáp Géza által nemrégiben virtulálisan lecummantott szerző, Király Ferenc csütörtökön mutatja be az itt is recenzált A Csillagok hegyén című könyvét a Nulladik Változat-frontember Fenes Tibor lerobbant ukrán gitáron abszolvált zenei átvezetőivel kísérve, utána pedig kulturált közös berúgás prognosztizálható, az egybegyűltek körében. Kezdés tehát 11-én 20 óra, helyszín: VI. Benczúr utca 27.

Micsoda egy figura volt ez a Robert Capa! Egy pesti zsidó srác – Friedmann Endre - éppen időben dobbant a harmincas évek nyomasztó Magyarországáról ahhoz, hogy a nácikat elkerülje: a Madáchban letett érettségi után habozás nélkül lelép: Bécs, Prága, Berlin után 33-ban Párizsban köt ki. Itt mélyet húz a nagyvilági bohém élet pezsgősvödréből, majd 34-ben felveszi a Robert Capa (Cápa volt ugyanis a beceneve Magyarországon) nevet, remélve, hogy ezzel a vagány, amerikai hangzású névvel több megbízást kap: neki volt igaza. 36-ban már a spanyol polgárháborúról tudósít, 38-ban pedig Kína japán inváziójáról.

A legsikeresebb brazil író, a hazánkban is érdemein felül tisztelt Paulo Coelho elindította magyar nyelvű blogját, melyen folytatásos módon, fejezetekben teszi közzé legújabb regényét, a Portobelloi boszorkányt. A blog valójában többnyelvű, de mostantól magyarul is olvashatóak a regényrészletek. Sajnos a blogról nem derül ki, hogy ezeket ki fordítja, márpedig az is hétszentség, hogy nem magyarul íródik. Továbbá az író fotoblogját is meg lehet klikkolgatni, ám ez inkább csak a rajongóknak lehet nagy élmény, mert fényképezésben nem annyira tehetséges a brazil.

A holland Cybernetic Broadcasting Systems internetes rádióállomás valószínűleg a világ legprofibb szolgáltatója a nyálas italodisco és nyersen futurisztikus elekró tekintetében. A műsor főként 80-as évekből előásott ritkaságokból és a rádióhoz közel álló kiadók lemezeiből válogat.

A holland elektró-szcéna a kilencvenes években teljesen figyelmen kívül hagyta az akkori zenei trendeket, és olyan eltökélten ontotta magából a robotos számokat, mintha egy eltévedt űrhajó teljes legénységének az élete múlt volna rajta. A New York-i electroclash (hangzásában) rengeteget köszönhet olyan kiadóknak, mint a Viewlexx vagy a Bunker, vagyis ha nem lett volna például IF-nek Space Invaders Are Smoking Grass című száma 1997-ben, akkor nem lett volna az ezredfordulón Fischerspooner vagy Miss Kittin sem.