Csáp Géza

Bár Bozóki miniszter már a levesben, az általa elindított PANKKK-program azért még dübörög; a hétvégén például a Magyar Zenei és Exportiroda, valamint a Hangszeresek Szövetsége megrendezi az első hazai könnyűzenei szemlét és hangszerkiállítást, a Hangfoglalást. A dolgot a Jövő Házában lehet majd megtalálni, csütörtöktől szombatig, lesznek szakmai beszélgetések a legkülönbözőbb témákban (szerzői jog és online terjesztés kötelező jelleggel, ezen kívül fesztiválokról, tehetségkutatásról és egyebekről), koncertek nonstop, a hangszerkiállításra pedig, úgy néz ki, nagyjából minden fontos hangszerforgalmazó benevezett. Itt a weblapjuk, akit érdekel, járjon arra.

Amikor annak idején, jópár éve megjelent a Marabu-album, nem kis mértékben a dodók miatt vettem (rendeltem) meg, mert valami személyiségfejlődési rendellenesség miatt a Kreténben ezek a párkockások voltak a kedvenceim. Életem egyik legnagyobb csalódása volt, hogy a Marabu-albumban nem találtam egyet se. Viszont most megjelent egy könyv, amiben csak dodó van, az idő tehát végül igazságot szolgáltatott.

Letorrenteltük Önöknek a Banksy és Danger Mouse által meghekkelt Paris Hilton-cédé borítójának képeit a kortárs művészet jegyében, sajnos maga a remixelt zene még nincs meg, de rajta vagyunk. Addig is nézegessék a kilógó mellű, kutyafejű milliomosnőt! (Legjobbak egyébként a számcímek itt az első képen.)

Az Internet és a műholdak által kicsire összerántott világban kihalni látszott a tradicionális, nemes internacionalizmus, de ez a hír megmelengette a szívemet. Most ért véget a Költők Huszonhatodik Világkongresszusa Ulánbátorban – ami ráadásul sportriporteri fordulattal élve - magyar sikerrel zárult: Turczi István - a Magyar Pen Club alelnöke, a Parnasszus című folyóirat főszerkesztője - az egyszemélyes magyar delegáció a Mongol Kulturális és Költészeti Akadémia Aranymedálját vehette át. Az, hogy Mongóliában van Költészeti Akadémia, és díjat osztanak egy magyar költőnek, az egyáltalán nem nevetséges, vagy marginális ügy, hiszen a mongol a mai napig erősen verbális kultúra lévén sokkal jobban tiszteli a nyelv művelőit, mint a video-fetisiszta nyugat. 

Grandpierre Attilának, az egykori Vágtázó Halottkémek egykori alapítójának nincs szüksége óriásplakátokra vagy tévészpotokra, hogy elterjessze a hírét, ha belefog valamibe - például ez is egy különbség közte és Geszti Péter között. A bevallottan a VHK útját folytató Vágtázó Csodaszarvast alig egy éve indította, ez az idő viszont elég volt arra, hogy a célcsoport minden tagja értesüljön erről a fejleményről.

A zenekar azóta túl van jónéhány fellépésen, az ezeken rögzített hanganyagokból szerkesztettek össze most egy lemeznyit: kerültek rá eddig ismeretlen népdalfeldolgozások, Mongóliából származó dallamtöredéken alapuló darab, új, saját témák és néhány VHK-unplugged - merthogy az új zenekar, aki nem tudná még, kizárólag népi-akusztikus hangszerkészleten dolgozik, tagjai kivétel nélkül a népzenélés valamelyik ágának mesterei.

Gimnáziumi duplaórába fulladt a "100 éves az elektronikus zene" fesztivál a Művészetek Palotájában. Szombat este újra megszólalt néhány oldschool analóg elektronikus hangszer (bigup, respekt, satöbbi), csak sajnos a házigazda ismertetői kis híján több időt emésztettek fel a performanszból, mint a külföldről drága pénzért idehurcolt előadóművészek és privát gyűjteményekből összeszedett hangszereik.

A minap irodalomfinanszírozás-történetet író díjkiosztó zajlott Budapesten, a magyar irodalmi élet egyik legnagyvonalúbb mecénása, Böszörményi Zoltán – maga is író - osztott egy kis pénzt a magyar irodalom számunkra tökéletesen ismeretlen szereplőinek. Nagy Gecbi azonban belelát a lapokba, és azt is tudni véli, hogy a díjazottak valóban léteznek. Nagy Gecbi posztja következik.

Böszörményi Zoltán olyan egyéniség, akire az irodalomnak nyilvánvalóan szüksége van, hiszen rendkívül sokoldalú: ha kell, kiváló nagycsoportos versekkel vagy utolérhetetlenül érdektelen regénnyel, máskor egyszerűen csak megható képzavarokkal kápráztatja el közönségét. Azonnal a szívünkbe zártuk, amikor mérhetetlen szerényéggel a Vanda örök című remekművét mindössze az utóbbi tíz év legjobb regényének nevezte, holott mindnyájan tudtuk, hogy ez mérföldkő a magyar irodalom történetében, ahhoz a mérföldkőhöz hasonlatos, melyet Villonék Ördögfingnak neveztek.

Mindenki, mi Géza is majdnem elmentünk egy tök jó kis archaikus szabadtéri fesztivál mellett, szerencsére egyik messze-kacskaringó csápunk ott volt, és az utolsó pillanatban még olvashatjuk Antipop összefoglalóját.

Emlékszik még valaki, milyen volt a legelső Sziget? Amikor még nem dőltek mindenhonnan reklámok az arcunkba, nem volt még Pannon, Siemens vagy Samsung vagy akármilyen sátor? Nos, a Komáromtól 25 km-re északra található szlovákiai Kolárovóban (vagy Gúta, ahogy tetszik) megrendezett Hanna-Hanna Festival pont olyan. Sőt, még olyanabb.

Kétségtelen, hogy egy gerillakampányhoz vagy médiahekkhez asszisztálunk éppen, de egye fene, lássuk, mi lesz a vége. Pár napja kering az interneten ez az url, egy zavarbaejtő, ám egyúttal ellenállhatatlanul fülbemászó refrénű számmal, melyben egy lány eldalolja, hogy mennyire megváltozott, és most már milyen cuki. Meg satöbbi. Meg ilyesmi.

A szöveg közepesen vicces, néhol azért kissé túlfut a célon ("Már csak az a fonti, hogy veri hepi és forevör písz"), a zene viszont a hasonló viccek átlagánál jobb, és nem adunk neki sok időt, hogy ilyesmire hajlamos ismerőseink tömegével árasszanak el "ezt hallgasd meg!"-levelekkel. De ki lehet az a titokzatos Haász Sándor, aki bejegyeztette a domaint?

Nehéz dolga van a recenzensnek, amikor egy vaskos könyv kerül elé, ami még ráadásul jónak is tűnik. Clézio Körforgása már az első oldalakon megtorpedózza a „gyorsan végiglapozom” verziót, és rövidesen elkezdi beosztani az ember napjait, hiszen legfőbb témája az idő – amire a cím is utal. És nem éppen a rohanó, zaklatott idő, hanem az önmagába körkörösen visszatérő, napszítta, végtelen idő. Egy unatkozó nizzai srác a hatvanas években iskola után naponta feljár vénséges vén, vak nagynénjéhez, aki még a gyarmati időkben született Mauritiuson. Catherine néni behunyt szemmel, háttal az ablakon beszűrődő késő-délutáni fénynek, végtelen folyamban mesél gyermekkorának elvesztett paradicsomáról. És ez a „csak ülök és mesélek” hangulat bármilyen elcsépelt, leveszi a lábáról az olvasót, mert tényleg annyira gazdag és édes, alkony-puha álmodozás, hogy az olvasó ábrándos sétákra indul fejben.