Csáp Géza

A horzsolóan punk graffitiművész, Banksy meghekkelte Paris Hilton új, és ezidáig egyetlen albumát. Az 500 db alternatív Paris Hilton CD-t Nagy-Britannia-szerte 48 üzletben cserélték át; erről kisfilm is készült. A szétcincált borítón pucér mellekkel tuningolt, hamis ikonnak titulált örökösnő amúgy zeneileg is manipulált albumát egy vásárló sem hozta vissza. Az egyetlen, ebayen kapható példány ma este elkelt, ezért kérjük, ha találkozott vele, jelezze. A Virgin Megastore szóvivője emeli kalapját a mestermunka előtt.

A sűrített levegővel működő Stars are blind c. szám akár húst is lemarná a csontodról, ha szabad lenne. A  fragmentáltra gyorsított fogyasztók, és az ezt kordában tartó szervek feletti siránkozásnál egy ötven dolláros légpuska komolyabb teljesítményt nyújt, csakhogy itt szimpatikus lázadásról van szó. Mint egy felettessel folytatott nyertes szócsata. Nem érti a múzeumba zárt régi, barnás képeket? Úgy érzi direkt elbutítanak sokakat? Hogy felesleges vásárlásba hajszolják a körülmények? Esetleg maga úgynevezett kisember?

Valami épkézláb programozó igazán rájöhetne már, hogy mennyire idióta érzés Motörheadet recenzálni, és összehegeszthetne valami algoritmust erre, megkönnyítendő az ilyenkor fejüket vakaró kritikaírók sorsát. Beletáplálja az ilyenkor elpufogtatandó frázisokat, (bibircsók, Rickenbacker, Lemmy, rock'n roll), hagy egy kis rubrikát a kritikusnak, hogy odakopipasztázza bele az aktuális anyag címét, enter, kész. A kritikus hátradől, megkönnyebbülten; nem kell rizsázással kitölteni a kötelező penzumot, a zene meg borítékolhatóan ugyanaz, mint harminc éve.

Mandel Róbert, aki eddig nem a korszerű eszközök iránti elfogultságáról volt híres (hány száz éves volt a legfiatalabb hangszere, ki tudja?) most tisztelgő koncertet rendezett az elektronikus hangszerek történelme számára, amit szombaton láthatnak majd a szerencsések, a Művészetek Palotájában. (Azért csak a szerencsések, mert elment már az összes jegy.)

A koncerten megszólal majd egy igazi, régi (azaz nem a Moog-féle MIDI-s verzió) theremin, Carolina Eyck thereminművésznő kezei alatt, egy igazi Ondes Martenot (ez is egy patinás őshangszer a XX. század első feléből, csak kevésbé ismert) a svéd Christine Ott által, hallanak majd mellotront (ez volt a mai sampler őse, csak nem számítógépmemóriába rögzítette a hangokat, hanem magnószalagra), és a rádiósok kivontatják legendás Moog-szintimonstrumukat. Fogarasi János Hammond-orgonál még, Szakcsi zongorázik, a Kaltenecker Trió pedig csak úgy ott lesz (ők magukban is jók amúgy).

Szeptember 13. és 17. között ismét belakja fél Budapestet az olajcég által szponzorált fesztivál, játszik: a hazai krém, valamint néhány külföldi nagyágyú. Szerdán, a Művészetek Palotájában nyit az eseménysor, a trombitás Wallace Roney-val, akit a magyar Modern Art Orchestra kísér. Utána lesznek események a Ráday utcában, szabadtéren, és a Közraktár Sátorban, ott például előfordul majd a Weather Reportból Miroslav Vitous Dés László társaságában (persze, játszani is fognak együtt). (Vitous egyébként a világ egyik legjelentősebb samplerhangminta-gyárosa, de erről csak a zenész-iparosok tudnak.) A vízen eközben francia, holland és belga nemzetiségű zenészek fognak játszani az ezekre az alkalmakra nemzeti jelleget öltő hajón, és be lesz műsorozva jópár Ráday utcai kávéház is. Aki már túlságosan hozzászokott a kocsiban a menet közbeni zenehallgatáshoz, és más módon már nem is tud értelmezni zenei hangokat, annak indítják a London Busz Sörbárt, amelynek egyórás menetideje alatt mindig élőben fog zenélni valaki/valakik. Nézzük meg ezt a címet, ott már konkrét adatokat is találunk.

Szy Éva könnyeket csalt a szemembe, és csak nehezen tudtam szabadulni a sok eltékozolt szenvedély láttán érzett letargiától, de ahogy a zsebkendőért nyúltam, újabb fránya, vékony füzetecske csusszant a kezembe. A dél-afrikai nők sorsa még a magyarokénál is sanyarúbb, jutott eszembe, noha bizonyos pontokon hasonló problémákkal kell szembenézniük. A The Trick című dél-afrikai kiadvány egyszerre igyekszik felhívni a figyelmet a dél-afrikai nők helyzetére, és felnőtteknek tanítani az angol nyelvet, illetve magát az olvasás tudományát. Nem lenne szép dolog a harmadik világ együgyűségén gúnyolódni, viszont nem tagadhatom, hogy lenyűgözött a gyermekien egyszerű nyelvezet és a lepusztultan tragikus, mégis jövőbemutató történet közt feszülő ellentét. És a zseniálisan béna és brutális fotók, amik a szöveget hivatottak szemléltetni, mindent elmondanak erről a világról.

Úgynevezett interaktív képregénnyel akarja jobb belátársa téríteni a gátlástalanul töltögető és másolgató középiskolásokat az Audiovizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közcélú Alapítvány (ASVA) és a ProArt Szövetség a Szerzői Jogokért, a Sulinettel karöltve. Itt van a képregény, aztán kommentáljanak, végülis csak ezért tettük be ezt a posztot.

Alászálltunk a képregényes szubkultúrában és láttuk, hogy jó. A Karton galéria a határon túli képregényeket bemutató sorozatában a romániai után az ex-jugó témára melegedett rá és most férfias bátorsággal szembedicsérjük a hiánypótló vállalkozást. Mi csupán annyit tudunk az ex-Jugoszláviáról, hogy ott már akkor volt Laibach és Bada Dada, amikor még a kádári pocsolyában Bródy János a Bizottságtól határolódott serényen elfele. És suhogós szabadidőruhát viselő magyarországi turisták Újvidék főterén téliszalámit kínálgattak a könyörületes szívű helybélieknek, hogy az érte kapott pénzen megvásárolhassák és hazavihessék az irigyelt Nyugat egy darabkáját.

Tóth Krisztina Vonalkódjáról, és Csaplár Vilmos Igazságos Kádár Jánosáról már amúgy is akartunk írni, pláne, hogy mint minden lelkiismeretes hazafinak, nekünk is szívügyünk a Kádári világ helyrerakása, ami nemcsak kötelesség, de izgalmas memória-munka, értelmezési feladat satöbbi. A múlt heti ÉS Ex Librisében Sonnevend Júlia ezt helyettünk is megtette azzal, hogy feldobott négy friss könyvet, melyek így vagy úgy, de a Kádár-kor látszólag egyöntetű és döglött szürkeségét igyekeznek utólag is értelmezhető életjeleket mutató korszakként tételezni.

Nem hiába mondják a szomszédok, hogy Büntető nénit most ne zavarjuk, a Hajós András megy a tévében. Én ugyanis szeretem a Hajós Andrást, mert rendes fiú, ráadásul szép, szomorkás számokat énekel. Ezért is kaptam fel a fejem, amikor a magnó játszani kezdte a Parabend szalagját.

Mert bár az együttes azzal akart a fiatal hallgatók közelébe férkőzni, hogy zenéjüket a „rap, elektro-metál, és ösztön hip-hop” háromszögébe helyezték el, a Cottbus a pályán című szám egyértelműen Hajós András művészetének hatására készült. Éppen ez volt az, ami nagyon összezavart.

Hallgassa meg őket!

Még ha az embert másfél lemez után rövid úton ki is ebrudalják az egyik vezetőnek mondott progresszív rock zenekarból, akkor sincs veszve minden. Egyrészt csordogálnak azért azok a jogdíjak, másrészt az így megszerzett hírnév segítségével ügyesen fel lehet srófolni a session-munkákért járó gázsit, és ha már minden veszni látszik, egy-egy okosan elpottyantott szólólemezzel, borítóján a jól ismert névvel, még mindig be lehet palizni pár ezer hülyét, akarom mondani fanatikust.