Még ha az embert másfél lemez után rövid úton ki is ebrudalják az egyik vezetőnek mondott progresszív rock zenekarból, akkor sincs veszve minden. Egyrészt csordogálnak azért azok a jogdíjak, másrészt az így megszerzett hírnév segítségével ügyesen fel lehet srófolni a session-munkákért járó gázsit, és ha már minden veszni látszik, egy-egy okosan elpottyantott szólólemezzel, borítóján a jól ismert névvel, még mindig be lehet palizni pár ezer hülyét, akarom mondani fanatikust.

Derek Sheriniant a Dream Theater, (na jó, korábban Alice Cooper), billentyűseként ismerte meg a világ. A Dream-rajongók szakbarbárabbik fele szerint a vele készült lemez (Falling Into Infinity), volt a csapat mélypontja, részemről maradnék annál a verziónál, hogy a Dream Theater, mint zenekar, kábé tizenkét éve, vagyis az Awake album kiadása és Kevin Moore távozása után permanensen a mélyponton van; fel kéne oszolniuk lassan nekik is. Mindenesetre a jó Derek a Falling lemez után gyorsan lecserélődött (Jordan Rudess lett az új tag, ha érdekel még valakit egyáltalán), azóta pedig gyártja a semmitmondó szólólemezeket, meg sessionöz itt-ott, nyilván valami Deep Purple tribute bandbe nem akaródzik neki elmenni haknizni, pedig.

A Blood Of The Snake tökéletes bizonyítéka annak, hogy másodvonalbeli progrock-zenészeknek mennyire felesleges dolog akár egy órát is stúdióban tölteniük, hacsak nem jól fizető sessionmelóról van szó. Klisékből építkező számcímek (On The Moon, meg Viking Massacre; na ennél kezdtem el krokodilkönnyeket hullatni), dögunalmas, még csak nem is különösebben virgaközpontú, hanem csak simán egy helyben topogó, pár halál triviális progrock-séma alapján összehányt nóták vannak itten, na meg persze illusztris vendégek. A Viking Massacre-ben gondolom Yngwie J. Malmsteen szólózik, ő szokott ilyen teátrális, arpeggiókkal teletűzdelt értelmetlenségeket nyomni (itt persze muszáj elsütni a húsz éve is ciki gitár-billentyű párbajt), aztán itt van még Brad Gillis, Brian Tichy, Simon Philips, meg persze John Petrucci Dream Theater-gitáros, sőt, Zakk Wylde, Slash és Billy Idol is, komolyan terjedelmesebb a feat-lista, mint egy-egy hiphoplemezen, ahol még a szomszédot is meghívják egy-egy verzére. Szeretnivaló kölyök lehet ez a Derek; a szomorú csak az, hogy az amúgy ígéretesen induló Zakk Wylde-nóta (Man With No Name) is unalomba fordul úgy a negyedik perc tájékán, a Slash és Idol által felspécizett In The Summertime pedig az az elcsépelt (talán Roger Miller írta anno), úgynevezett klasszikus, amit minden órában legalább négyszer el lehet csípni a Sláger rádión, és eddig mindössze nyolcvanhatezren dolgoztak fel. Leülhetsz, Derek, elégtelen.