Csáp Géza

Fanyalogva dobtam a doboz mélyére az Európa Kiadó 86-os díszkiadását, és máris a kezemben volt a világ egyik legőszintébb, legfájdalmasabb, és ha szabad ezt mondanom, legemberibb könyve, Dr. Muray Jenőné Szy Éva VERSEK című verseskötete. Erre a könyvre már emlékeztem, a Kisrókus utca járdáján találtuk egy najlonzacskóban, egy Themen-összes meg egy aforizmagyűjtemény társaságában. Először talán a Szy vezetéknév ragadott meg. Ez a három betű valami misztikus jelentőséget sugárzott, és már láttam is magam előtt azt a titkos dél-alföldi harcos buddhista lovagrendet, melynek élén a Szy-lovagok állnak. Hogy titkos, az biztos: nemhogy sosem hallottunk róla, de a szerző címlapon látható portréja is frappánsan cáfolja ezt a verziót. Egy kontraszthiányos fekete-fehér képről mosolyog a kamera mellé Éva néni, mellette, határozottan kisvirágmintás otthonkában, valamelyik kolleginája – egészen bizonyos, hogy a fotóegy évnyitó ünnepélyen készült. Ezt onnan is sejthetjük, hogy - mint az a bevezetőből kiderül - Éva néni logopédus, és Tízparancsolatot is írt a szülők számára, melynek fő elemei a gügyögésmentes kommunikáció a deddel, a beszédhibás személyek száműzése a ded környezetéből, és hogy „minden a gyermekkel kapcsolatos teendőt kellemes, vidám, közepes hangerejű és tempójú, nyelvtanilag, kiejtésileg helyes, kifejező beszéddel kísérjünk.”

Az alábbi Madafaka-beszámoló fantáziabetétjében két kiscsaj bugyiban ugrál a Supernemre, majd egymásra gerjednek. A háttérben az idei év valószínűleg legkisebb látogatottságú fesztiválja zajlik. 

Az előző napi Free Fest, majd az aznapi munka olyan szinten rányomta a bélyegét az állapotomra, hogy kénytelen voltam hunyni egy kicsit délután kettő óra magasságában, ám négykor fel is pattant a szemem. Kiírás szerint ugyanis ekkor kezdődött a nyárbúcsúztató buli a Pecsában, ahova felírattam magam. Kellett azért még egy óra, hogy Bendegúz (a cica, akire vigyázok a hétvégén) is elengedjen. Az egyes villamos megfelelő megállójában már ellenállhatatlan éhség gyötört, de McDonaldsra nem akartam áldozni. Gondoltam, tolok valamit a kínaiban, de a kiírást olvasva visszahőköltem. "Hal aromájú csirkeszeletek". Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy mikor van a csirkének hal aromája... Aromája. Haha. Még viccnek is rossz. Nem is ettem.

Nem ismerjük a kiskőrösi Pátria együttes tagjait, de valószínűleg ők lehetnek a XXI. század elejének legjobb fejei, hiszen ki másnak lenne bátorsága gyorsuló világunkban egyetlen nagyszerű gesztussal újraalapítani a Lordot, a Bikinit és a Beatricét? No és olyan szövegeket nyomni a „dallamos, könnyedén emészthető, igényes rockzene” alá (öndefiníció, bizony), hogy „Egyetemes munkába fogtunk, építjük az új hazát. / Próbálkoztunk jobbról-balról, de középről egy pofon várt”. És olyan refrént, hogy „Magyar ember mindig, mindig szökevény!” ? Ami egyébként emeletes faszság, hiszen minden magyar gyerek tudja, hogy a szökevény az Harrison Ford.

Hallgassa meg őket!

Költözés közben találtam egy polcot, ami megakasztott a ritmusos könyvpakolásban, és még mielőtt dobozba rakhattam volna az első könyvet, elbizonytalanodtam, lelassult a kezem és óhatatlanul is elolvastam a címét. Vesztemre. Bálint György: Az állatok dicsérete. Ez mi, ezt én raktam el? Vagy nekem vették és ki se nyitottam? Vagy a kilencvenes évekbeli iskola-felszámolások idején elszaporodó iskolakönyvtár-kifosztó tivornyák egyikén ragadtam magamhoz? Ráadásul rémlett ez a név, ez nem az a bajuszos, joviális Bálint Gazda? Azt is így hívták. De az nem állatokkal foglalkozik, hanem növényekkel.

Kisorsoltuk a Keane- és Orson-pólókat, biztos emlékeznek, ezekről van szó:

Négy darab ember alkotja a Slayert. Tom, a basszusgitáros-énekes leginkább kedves, mosolygós, joviális fűszeresnek néz ki, Kerry, a gitáros olyan, mintha a G.I. Joe című rajzfilmben játszaná a rosszfiút, (bele lehet a kezébe képzelni egy könnyűgéppuskát minden gond nélkül), Jeff, a másik gitáros a metálzene legüresebb arckifejezésű figurája; német származású, és fejre is tökéletes archetípusa a virtigli szász parasztnak, Dave, a régi-új dobos pedig halk szavú irodalomtanárra hasonlít leginkább, aki legalább másfél fejjel alacsonyabb, és negyven kilóval könnyebb, mint a középiskola rosszfiúi, és emiatt gyötri a frusztráció őt rendesen.

(ömlengés)

Harmincéves ember lévén a gimnáziumeleji eszmélésembe csobbant be a kilencvenes évek legeslegelején egy a szénné másolt magnókazetta, rajta az első két Kispál-albummal. (Az se mellékes, hogy kitől kaptam: akkor osztálytársam volt, ma az Index kult tudósítója, amúgy meg négy vastag húrt toszogat egy hobbizenekarban, ahol én meg hat vékonnyal küzdök).

Ezek a fiatalok olyanokat énekelnek, hogy "Lement Jürgen a diszkóba, belenézett a stroboszkópba. Elővette nagy pöcsét, levizelte pártkönyvét". Ez alapján még jó fejek is lehetnének, de nem azok, hanem művészkedős jampecek, megismerem az ilyet. Ezt a típust egy tizenkét évvel ezelőtti kellemetlen élményem óta utálom, a Zserbóban történt, de nyilván nem kötöm az orrukra. Az ilyen visongató szaxofont is utálom egyébként, mert hasogat tőle a fejem.

Tegnap meghalt Nagib Mahfuz, az első Nobel-díjas arab író, az egyiptomi irodalom nagy öregje. Liberális gondolkodású, européer gondolkodó volt, életét a kairói kávéházakban töltötte, és híres Kairó-trilógiája is erről a világról szól. Kálváriája 1959-ben kezdődött, amikor Children of Gebelawi című regényét az egyiptomi klérus vallásgyalázásért betiltotta. Cserébe 88-ban Stockholmból Nobel-díjat kapott rá. A második kör furamód Salman Rushdie-hoz kötődik, akire 1989-ben Khomeini Ayatollah kimondta a fatvát, mire Omar Abdul-Rahman, a világ legveszélyesebb vak teológusa, akit a 97-es luxori vérengzéssel, illetve közvetetten Anwar Sadat elnök 81-es meggyilkolásával is kapcsolatba hoztak, és aki most épp egy floridai börtönben ül az 1993-as WTC-robbantás folyományaként - azt találta mondani, hogy, ha annak idején Mahfuz rendesen meg lett volna büntetve, Rushdie nem merte volna kiadni a Sátáni Verseket. Noha Omar sejk ezt nem úgy gondolta, és nem azért mondta, hogy fatva legyen belőle, egy sor ifjonc ugrott, hogy kinyírja a nagy liberális írót, akit végül kairói háza előtt sikerült nyakon szúrni, amit az akkor nyolcvannégy éves író túlélt. Azóta védelem alatt él, a Children of Gebalawit végül idén adták ki Egyiptomban. A 95 éves Mahfuz júliusban csúnyán elesett, beütötte a fejét, és tegnap visszatért teremtőjéhez. Legyen neki könnyű a föld.

Tegnap Pécsett rendőrök előzték meg, hogy a Kispál a zajongásával zavarja a környékbeliek nyugalmát, itt egy cikk az esetről. (A kép még az EFOTT-on készült, félreértés ne essék.)