Négy darab ember alkotja a Slayert. Tom, a basszusgitáros-énekes leginkább kedves, mosolygós, joviális fűszeresnek néz ki, Kerry, a gitáros olyan, mintha a G.I. Joe című rajzfilmben játszaná a rosszfiút, (bele lehet a kezébe képzelni egy könnyűgéppuskát minden gond nélkül), Jeff, a másik gitáros a metálzene legüresebb arckifejezésű figurája; német származású, és fejre is tökéletes archetípusa a virtigli szász parasztnak, Dave, a régi-új dobos pedig halk szavú irodalomtanárra hasonlít leginkább, aki legalább másfél fejjel alacsonyabb, és negyven kilóval könnyebb, mint a középiskola rosszfiúi, és emiatt gyötri a frusztráció őt rendesen.

Négy darab ember, mindannyian túl a negyvenen. Négy darab, kapuzárási pánik előszelében vergődő, öregedő fasz. Pár évente összejönnek, és csinálnak egy lemezt. A Christ Illusion pont öt évvel később követte elődjét, (God Hates Us All), vénülnek, nem kapkodnak, gondosan készítik a csapásokat elő ők. Az ilyen pauzák alatt azért lenyomnak nyolc-tíz turnét, megtehetik ezt is gond nélkül, több tízezernyi hozzám hasonló figura szaladgál a világban, akik ötödjére és hatodjára is megveszik a Slayer-koncertjegyet, mert a Slayer a világ egyik legjobb koncertzenekara, metálszinten legalábbis, a rajongó meg már csak olyan, aki ezredjére is szívesen megnézné ahogy Tom Araya a számok között mosolyogva konferál, ahogy Kerry King és Jeff Hannemann meggyalázzák a gitárszólót, mint találmányt, ahogy Dave Lombardo dobol, ahogy az egész Slayer zenekar darabokra tép, megrág és kiköp pár ezer embert egyszerre.

Lehetnének ők akár nosztalgiazenekar is; vígan megélnének belőle. A velük együtt indult zenekarok jó része úgyis elhullott már, (nem kár egyikért sem szerintem; a legendás Bay Area-beli thrash-kör jó része vállalhatatlan szar volt egyébként is), a többiek pedig a saját renoméjuk porba tiprásával vannak éppen elfoglalva, szóval a Slayer akkor is egyeduralkodó lenne, ha csak az 1986-tól 1991-ig tartó időszakból élnének a mai napig, de nem. Megmutatják ők, igaz egyre ritkábban, hogy a vén faszozást, meg a kapuzárási pánikot el lehet felejteni, a nosztalgiával együtt, van rá húsz másodpercetek, óra indul. Sikerült? Remek.

Szóval a Christ Illusion, talán Dave Lombardo visszatérése okán, talán nem, a legjobb Slayer-lemez a Seasons In The Abyss óta. Nem váltottak persze semerre, jól megszokott Slayer-metál röffen elő a hangfalakból, derekasan odapakolt tuka-tukás dobtémákkal, teljes negyedeken át reszelő, majd az ütem végén disszonáns, magas hangokat elővillantó riffekkel, és azokkal a gitárszólókkal, amelyek legendát csináltak ebből a két antitalentumból: magas hang lefog, megtremolóz, hangnemből ellépked, megtremolóz, visszalépked, még utoljára tremolóz egyet, izomból, hajlik a gitárnyak. a harmónia arcába meg tapossunk bele, két lábbal lehetőleg. Mégis sátánvillába rándul a kéz, ütemesen bólogat a fej, és hamarosan már önkívületi állapotban létezünk, véletlenszerűen ráénekelve a dalok szövegére a satan, kill, blood, death, hell szavakat. A Slayer-szövegvilág másból sem áll, úgyhogy tízből hétszer biztosan sikerül szinkronban üvölteni a megfelelő kifejezést Arayával. Szinte látom magam előtt a csávót, mondjuk a Cult című dal feléneklésekor, ahogy a mindenki mástól banális faszságnak tűnő, a Slayernél viszont hatásos six-six-six kántálás után, csibészesen mosolyogva átkacsint a keverőhelyiségbe; megetetjük ezekkel újra ezt a szart, figyeljétek csak. Mi pedig habzsoljuk vigyorogva, bár a negyedik monitorlefejelés után azért átvillan a fejemen, hogy be kéne tiltani az ilyen zenéket, mert destruktívak nagyon.

Abba gondoltam bele, hogy a Slayer- és metálszinten is klasszikus Reign In Blood pont húsz éve jelent meg; előttem van a bakelitlemez hátsó borítója, ahol huszon-egykét éves fiatal suttyók pózolnak idétlenül, egymás haját tépkedve. Annak idején a Reign In Blood kvázi megváltoztatta a metálvilágot azzal a féktelen agresszióval és lendülettel, amit csak a Slayer tudott, és tud ma is. Itt vagyok én megakadva, de nagyon. Huszonéves, kanos suttyóktól még nem szokatlan ez az intenzitás, de ezek vén faszok itt, csókolom, mégis belerakják a hintába a komplett metálszcénát, mégis annyira pusztító és kegyetlen zenét csinálnak, kapuzárási pánik ide vagy oda, hogy fennakad az embernek a szeme. Hogy csinálják ezt, ez nem fér az én fejembe bele; honnan az ördögből veszik ezt a kifogyhatatlannak tűnő erőt, mi a pokol hajtja őket még? Szerintem pontosan az.