Az alábbi Madafaka-beszámoló fantáziabetétjében két kiscsaj bugyiban ugrál a Supernemre, majd egymásra gerjednek. A háttérben az idei év valószínűleg legkisebb látogatottságú fesztiválja zajlik. 

Az előző napi Free Fest, majd az aznapi munka olyan szinten rányomta a bélyegét az állapotomra, hogy kénytelen voltam hunyni egy kicsit délután kettő óra magasságában, ám négykor fel is pattant a szemem. Kiírás szerint ugyanis ekkor kezdődött a nyárbúcsúztató buli a Pecsában, ahova felírattam magam. Kellett azért még egy óra, hogy Bendegúz (a cica, akire vigyázok a hétvégén) is elengedjen. Az egyes villamos megfelelő megállójában már ellenállhatatlan éhség gyötört, de McDonaldsra nem akartam áldozni. Gondoltam, tolok valamit a kínaiban, de a kiírást olvasva visszahőköltem. "Hal aromájú csirkeszeletek". Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy mikor van a csirkének hal aromája... Aromája. Haha. Még viccnek is rossz. Nem is ettem.

Ehelyett elsétáltam a Pecsához, ahol Béla (a kissrác, aki lehet vagy 12 éves) nem engedett be, mivel még Krsa nem küldte át a listát. Ettem hát egy perecet, és lemaradtam az első fellépőről, a Hated Tomorrowról. Őket a Supernem követte, akiket eleddig igyekeztem elkerülni, teljesen indokolatlanul, hisz kifinomult, profi zenét csinálnak. Nagyon tetszett, de a tömött sorok miatt nem tudtam nagyon előrejutni, hogy pogózzak. Meg amúgy is fiatal volt a nép. Nem akartam ártani nekik, bár ment a kőkemény mosh. A circle pitet ugyanakkor hiányoltam. Ezután jött a Grungetire, ami egy számomra teljesen ismeretlen formáció, majd egy újabb sztárzenekar, a Kiscsillag, akik egyre jobban lopják be magukat a szívembe. Még a skainvázió előtt meghallgathattam a Stereo Milk & Sajtot (akikhez sajnos nem találtam honlapot), majd jött a totális megőrülés a PASO-val és az est megkoronázása a The Aggrolites-szal. Utána hajnalig tartó party a PASO Soundsystem irányításával. És a lányok. Gyönyőrűek.

Hazudtam.

Addig stimmel minden, hogy csirke meg várakozás, meg egy zenekarról lemaradás, de a Grungtire, meg a Hated Tomorrow már egy igencsak kérdéses vonal, tekintve, hogy akiket láttam, az az egyik zenekar felállására sem emlékeztet, nade ne szaladjunk ennyire előre. Mikor belépek az első dolog, amivel szembesülök, hogy pang a hely, de nagyon. Lehet, hogy a 2800 helyszínen, 2200 elővételben lohasztotta le az érdeklődést, vagy nem tudom, de Supernemen 28 ember volt. A punkok nagyja persze inkább a Free Festen ütötte el az időt (lehet nekem is ezt kellett volna inkább tennem), na nem mintha egyébként jöttek vona, de azért jól hangzott. Nem szeretjük mi az ilyet. A Supernemmel csupán egy bajom van. Vagyis kettő. De lehet több. Majd kialakul, ahogy írom. Szóval előszöris nagyon nagyot akarnak mondani. Márminthogy igyekeznek nagyon intelligens, nagyon elgondolkodtató szövegeket zúdítani a közönségre, de én egy pillanatig se hezitálok, hanem kimondom. Ez bizony egy kalap szar. Persze a tizenhatos korosztály tuti zabálja. Az úgyis pont ez az időszak. De hol voltak ők? Nem is értem. A másik meg, hogy vannak tökjó primkó gitártémáik, de állandóan átcsapnak valami művi okádékba. Sajnálom, de nem tetszik. Ez van. Viszont volt két kiscsaj a közönségben, akik olyan édesen ugráltak, hogy lelki szemeim előtt egyből feltárult a kép, amint az egyik átmegy a másikhoz, berakják a Supernem-cédét és kacarászva elkezdik egymást ütlegelni egy kispárnával, miközben ugrándoznak a franciaágyon. Természetesen csak egy falatnyi bugyi (fehér) meg egy top (az meg szürke) van rajtuk, ekkor már, mert ezt csak így lehet. Ebbe úgy belemelegednek, hogy egyszercsak letépik egymás ruháját, nyalni falni kezdik egymást, természetesen előkerül egy kétágú dildó is, és hadd ne folytassam.

Őutánuk egy olyan zenekar jött, aminek két énekese volt, meg a szokásos egy basszus, egy gitár, egy dob. Az első szám határozottan tetszett. Jót rappeltek. Aztán, mint ahogy sejtettem elindultak a nu-metál kitaposott útja felé, de még így is jók voltak. Nem úgy a keverő, aki mind rajtuk, mind az utánuk jövőknél megcsillantotta maximális hozzánemértését, ami leginkább a cinek teljes hiányában volt felismerhető. A Kiscsillag elmaradt. Teljesen érthető. Helyette az Elise jött el, és mint azt Gábor elmésen meg is jegyezte: "Minőségi csere." Csapnivalóan rosszak, pontatlanok, amatőrök voltak. Mit mondjak még? PECSA-ba ilyet... Na persze a szervező a manager, szal érthető, hogy hogy. A közönség elég jól bírta, ám a vége felé már alaposan megcsappant a létszám. Én ugyan csak kintről néztem őket, de ennek ellenére, mikor bejelentették, hogy az utolsó számuk jön, mérhetetlen örömmámorban úsztam. Önfeledten tapsoltam is. Ha lett volna nálam pisztoly még azzal is durrogtattam volna a levegőbe, mint a mexikóiak, de nem volt. Ekkor jöttem rá egyébként, hogy azért vagyunk mindig pár évvel lemaradva a külföldi trendtől, mert akik követnék, azok nem tudnak zenélni. Állítólag zenesuliba is járnak. Ezért fölösleges. Ráadásul az énekes ugrál, mint egy bakkecske. Még nézni is rossz volt. De legalább a basszer sokat mozgott.

Ezután a förmedvény után jött a Sajt. Végre valami ehető (haha). Nekik nagyon örültem, különösen az előző zenekar fényében. Ez valami alter cucc egy női énekkel, egy női vokállal (utóbbi akusztikus gitáron is játszik), egy kongával (asszem ennek is ez a neve), plusz egy gitár, egy bassz, egy dob. Nagyon fiatalok, nagyon aranyosak, nagyon jók. Csak sajnos van egy olyan számuk, hogy csiga biga. Ezért a Biga Csiga kapcsán tuti ráhúzzák majd páran a KOC-ra a vizes lepedőt. Szó se róla, tényleg nagyon rendben voltak. Ám utánuk a gimnazista osztáálytársak és szüleik úgy döntöttek, nem maradnak tovább, és így jelentősen megcsappant a nézőszám. A Supernem, Stereomilk (akik egyébként a Milk, csak valamiért nevet változtattak, azé jobb ez, mint a Junkies) keret között lehettünk vagy százan. A PASO a megcsappant közönségnek is ugyanolyan beleéléssel adta el magát, mint bármely teltházas bulin, én meg azzal szórakoztattam magam, hogy föl-alá sétáltam a sorok között (négy volt vagy öt). Utánuk jött az Aggrolites, akik szintén csodálatosak voltak, bár én az egy szál szintit kicsit kevésnek éreztem. Mondták, hogy először vannak nálunk. Félő, hogy utoljára, pedig... Aztán eljöttem. A Népligetig el tudtak hozni kocsival, ott ettem a Gombába a régi idők emlékére egy hamburgert, ami már egyáltalán nem emlékeztet a dicső múltra, majd egy másnapi horgászás reményében álomra hajtottam a fejem otthon. Persze tudtam már ekkor, hogy úgysem lesz az egészből semmi.