Csáp Géza

Mindennél jobban bírom az olyan világvége sztorikat, amikor vírus, bomba, vagy bármi miatt az emberiség nagy része kihal, a városok kiürülnek és magukra maradt főhőseink a posztkulturális tájon bolyonganak, delejes rémálmok közepette mentik a bőrüket a zombik, a sugárzás vagy az emberevő, motoros szabadcsapatok elől, vagy ki mit tud kitalálni: a lényeg a fortélyos félelem. Most a legbejáratottabb horror-brandnek számító Stephen King is ezt a jól bevált receptet alkalmazta Mobil című új regényében. De mintha a horrornagypapa már nem is akarna igazán jót írni: ezzel a pongyola-pszichologizáló híg amerikai fossal futott be, most már minek ficánkoljon, csak hülyének néznék.

„Krumplievők… Egy pár bőrcipő… Út visszanyesett fűzfákkal… Kávéivó öregember... A munkásember ebédje… Parasztasszony fehér főkötővel… Válassz egy képet, és írj hozzá egy dalt, vagy hangolódj Van Gogh-ra, és fesd meg őt egy dalban.”
Március 1-jén lesz újra Songwriters’s Klub, Sziámi saját külön bejáratú tehetségkutatója, Megasztárja, vagy mi a fenéje. Általában a Trafóban szokott lenni, most azonban a Szépművészetibe költöznek. Azért mert most ott vannak a Van Goghok, és a némiképp szinesztetikus feladat „Van Gogh-dalok” írása, melyeket a kiállítás záró-estjén előadhatnak a legjobbak. A megzenésítendő dalszövegeket, költeményeket, kész dalokat. 2007. február 10-ig várják.

Elek napok óta lógatja az orrát, bánatosan sóhajtozik, hozzá sem nyúl az ételhez. Egy nagyon szomorú könyvet olvas, azért szomorú.

Nem is vagyok szomorú, inkább dühös. Merthogy az Ishiguro, az a rohadék. Nem tudom, mért kell ilyen borzalmas könyvet írni, ahol született szervdonorok a főszereplők, akiket csak azért klónoznak, aztán nevelnek fel egy elegáns nevelőintézetben, hogy aztán, ha eljön az ideje, egymás után kioperálják a létfontosságú szerveiket, és végül kipurcanjanak. Nem tudom, mért kell, hogy az egyik ilyen donor legyen az elbeszélő, és két másik donor a másik két főszereplő, és mért kell nekik szeretniük egymást meg keresztül-kasul egymásba szerelmesedniük, meg ezerrel kavarni a szart, ha aztán így is, úgy is az lesz a sorsuk, mint a többi donornak; hogy miért kell szinte kérdés nélkül alávetniük magukat ennek az egész borzalomnak, egyedül abban reménykedve – persze hiába –, hogy akinek papírja van róla, hogy valóban szerelmes, az kaphat néhány év haladékot. Nem értem, miért nem tiltakozik senki, miért nem mondja senki, hogy kapjátok be és kapjatok el, ha tudtok, hogy miért nem fognak össze és lázadnak fel a donorok (akkor a regénynek legalább az lehetne a címe, hogy Klónok lázadása 2., nem ez a nyálas „Ne engedj el…”), hogy legalább megpróbálják elsöpörni ezt a gusztustalan, arctalan rendszert. Azért, mert ahol zsarnokság van, ott satöbbi? Vagy azért, amiért mi sem megyünk ki az utcára, hogy követeljük a halál intézményének eltörlését vagy legalább azt, hogy a szenvedést tiltsák be? Hát, azért.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Fordította: Kada Júlia
Palatinus Kiadó, Budapest, 2006
2690 Ft

„Vélelmezhető, hogy az ember vokális önkifejezésének egyik legősibb megnyilatkozásáról van szó: ez egyrészt teljesen logikus, másrészt a kulturantropológiai és etnográfiai megfigyelések is alátámasztják. A legősibb érzetek tartoznak ebbe a körbe, hiszen az ordítás reflexszerűen a legtágabbra tárt száj (ebből következőleg egyben a legalacsonyabb nyelvállás) és a hangszálak közel maximális megterhelésével együtt járó heves levegőkiáramlás együtthatásából jön létre; ennek pedig a nyelvi beszédrendszerben a hosszú á hangként rögzült fonéma a jele.”

Ki ne emlékezne a nyolcvanas évek legkoolabb oxfordi egyetemi tanárára – a vagány entellektüel díszpéldányára – a homokszín zakóban, kordbársony nadrágban és barna ingben feszítő, elképesztően magas homlokú James Burke-re, aki Kapcsolatok című tudományos ismeretterjesztő sorozatában szentföldi lovagvárak romjairól, lágyan hullámzó gyeppel benőtt középkori csatamezőkön, vagy rekonstruált fregattok fedélzetéről osztotta az észt. És mindig olyanokat mondott, hogy „…ám ez az apró fémtárgy egy évszázad alatt fenekestől felforgatta a nyugati ember életét”, vagy „ezzel XY olyan tudományos időzített bombát állított elő, mely évekkel később felfoghatatlan erővel fog felrobbanni”. És ilyenkor hatásvadász csend volt, képváltás és valami egészen meglepő dolog következett.

Mindig is bírtam a szintipopos arcokat, egyrészt a túlzásba vitt bőrszerkók és napszemüvegek miatt, másrészt pedig bírom azt a fura kettős érzést, amit az ilyen futurizáló, de retró hülyéskedés produkál az emberben. Itt valahogy minden összekeveredik mindennel: az elektronika a rockkal, a buzi a heteróval, a punk a poppal.

Svéd szintipopban annyira nem vagyok otthon, de állítólag mostanában a Progress Productions kiadó a legkomolyabb ilyen téren. A kiadó két zenekart küld a Süss Fel Napba, ahol 19-én Body in Progress néven egy kisebb EBM fesztivál lesz.

Az egyik zenekar, a Necro Facility már kicsit az industrial vonalba hajlik, a Skinny Puppy és a Frontline Assembly hatása érződik, vagyis nem is igazán szintipop, sokkal inkább ipari. A másik zenekar, a Sturm Café viszont már igazi kemény újhullámos diszkót ígér, közelebb áll talán a Nitzer Ebb vonalához is. A kiadó redkívül cyber weboldalán letölthető számok alapján mindenképpen valami szűk bőrszerkóban menjünk, mert különben nem biztos, hogy igazán jól fogjuk érezni magunkat!

Nem szívesen lopunk a Színes Bulvár Laptól, Pécsről Budapestre utazva azonban megütötte a szemünket egy cím, amiben azt kürtölték világgá, hogy egymilliárdot kaszált a Nox, vagy valami hasonlót, erre azért felfigyeltünk, kaszinóban jártak, bejött a fekete?

Nem, mint kiderült, arról volt szó cikkben, hogy a világ többi részétől eltérően, nálunk jobban őrzik a szórakoztatóipari szakmunkások rendes éves haknijainak bevételi adatait, mint a Kába követ, itt senki el nem mondaná semmi pénzért, hogy ki mennyit keresett egy 80/40 állomásos turnéval, miközben azt pontosan lehet tudni, hogy a Stones turné 129 millió dollárt vagy mennyit hozott a konyhára. A Nox-ra és a Tankcsapdára (200 miska) közzétett adatokat tehát a (bejelentett? megtippel? jósnő által mondott?) jegyeladási számokból eredeztették, persze a cájgbérlés, meg úgy a rezsi többi részének levonása nélkül, bruttóban, ahogy csak a bulvárlapok képesek számolni.

Szégyen hol tart a magyar tudományos –fantasztikus irodalom a „szex az űrben” téma kildolgozásában! Gyakorlatilag sehol. Most a Delta Vision kiadó Erato elnevezésű pályázati felhívását olvasgatva tudatosult bennem, hogy „Az említett műfajokba tartozó, a szerelmet – főleg annak testi oldalával együtt – megmutatni kívánó írások nagy része közhelyes, ügyetlen és többnyire álszemérmes, vagy az ellenkező véglet csapdájába esve pusztán közönséges vagy unalmasan pornográf.”

Megjelent az új Rachid Taha lemez, a tíz évvel ezelőtti Diwan folytatása, a Diwan2. Még több marseilles-i matrózkocsma, még több szaharai menetelés, még több tavaszi bebaszás, még több oráni kávéházi éjszaka, még több kibelezett tv és elhajított konzervdoboz a tengerparti sikátorokban, még több széllel szemben elszívott cigaretta, még több recsegő rádió a távolsági buszokban, még több kairói matiné a 40-es évekből, még több, még több rai roots.

Mindenki szeretett volna rockzenész lenni egy kicsit, legalábbis a körülöttem élők jelentős része, van akinek bejött a dolog, van akinek nem, de abban megegyezhetünk, hogy a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló tudatmódosító szerek (kinek mi, ugye) és a csöcsök tengere azért nagy vonzerő ahhoz, hogy még a legsutább ember is gitárt ragadjon és megpróbáljon legalább egy éven át annyi izzad rockercsajt megdugni, amennyit csak lehet.

A nyolcvanas évek zenei ízlését és öltözködését markánsan meghatározó Mötley Crüe neve remélem nem csak a legelvakultabb rajongók előtt ismert, nem semmi figurák voltak ezek négyen, az biztos. Általában az ember elég óvatosan közelít egy olyan alcímű könyvhöz, hogyaszongya "A világ leghírhedtebb zenekarának vallomásai", mert ilyen hangzatos dolgokat akár az Ossián is oda tudna böffenteni a zenekar életét feldolgozó (rövid) könyv címe mögé, csak éppen nem lenne túl sok alapja. Na, a Crüe esetében tessék megnyugodni: van.