„Vélelmezhető, hogy az ember vokális önkifejezésének egyik legősibb megnyilatkozásáról van szó: ez egyrészt teljesen logikus, másrészt a kulturantropológiai és etnográfiai megfigyelések is alátámasztják. A legősibb érzetek tartoznak ebbe a körbe, hiszen az ordítás reflexszerűen a legtágabbra tárt száj (ebből következőleg egyben a legalacsonyabb nyelvállás) és a hangszálak közel maximális megterhelésével együtt járó heves levegőkiáramlás együtthatásából jön létre; ennek pedig a nyelvi beszédrendszerben a hosszú á hangként rögzült fonéma a jele.”

Szkárosi Endre munkásságában – mint azt a mellékelt idézet is mutatja – üdítő harmóniában egyesül az egyetemi tanár teoretikus szigora a beszólogatós alternatív művészegyéniséggel, aki a klasszikus avantgárd naiv lelkesedésével keresi az ősformát a legkülönfélébb művészi kifejezőeszközök segítségével. Mint pl. vers, hangvers, absztrakt zene, rajz, intermediális alkotások, és ki tudja mi minden – amit csak a nemzetközi avantgárd a szabadjára eresztett kreativitás boszorkánykonyhájában ki tudott főzni.

Miután harminc éve bontogatja a folyvást klasszicizálódó kultúra falát szakszerű kalapácsütéseivel, ideje volt, hogy sok performansz, verseskötet, kazetta és cd után egy gyűjteményes kötetet is kiadjon – Mi az, hogy avantgárd? címmel. Ebben fő kutatási területétől, a vizuális, hang-, és akcióköltészettől a legkülönfélébb avantgárd és nem avantgárd irányzatokon át általános magyar és nemzetközi művelődéstörténeti tanulmányokig és cikkekig nagyon sokféle szöveg megtalálható, és persze itt főképp a rendszerező kutató elme beszédmódja kerül előtérbe, nyelvének tudományos bonyolultsága és széles merítése okán egyetemi szöveggyűjteménynek is beillik. A kötet vége fele lazul az analitikus figyelem, újságcikkek sorakoznak főképp zenei témában, VHK, Nick Cave, Lennon, ismerős popikonok is mérlegre tétetnek, és a kötetet egy tanulságos és szórakoztató névmutató zárja, melyben Arisztotelésztől, és Abertitől, Iggy Popon és Kukorelly Endrén keresztül Waszlavik Gazember Lászlóig igen-igen sokféle karakter szerepel.

Az, hogy mi az avantgárd, nem biztos, hogy így tételesen kiderül a könyvből, bár nem olvastam végig, de egyszerűen nem hiszem, hogy pontot lehetne tenni egy ilyen bonyolult kérdés végére. Ráadásul az avantgárd nyilvánvalóan folyton változik, kulcspontja valamiféle lázadás, és a lázadók felzabálják lázadó őseiket, végül is nem áll mindig rendelkezésre valami rizsporos, tespedt ízlésdiktatúra, amibe nagyokat lehetne rúgni. De azért kínál egy sommás gondolatot is a könyv, azoknak, akik nem kívánnak mélyen belenézni a megválaszolhatatlanság okainak tárnáiba: Az avantgárd olyan művészet mely „a világot nem ábrázolja, bemutatja, kifejezi – hanem birtokba veszi és alakítja.” (Szkárosi 1988)