Elek napok óta lógatja az orrát, bánatosan sóhajtozik, hozzá sem nyúl az ételhez. Egy nagyon szomorú könyvet olvas, azért szomorú.

Nem is vagyok szomorú, inkább dühös. Merthogy az Ishiguro, az a rohadék. Nem tudom, mért kell ilyen borzalmas könyvet írni, ahol született szervdonorok a főszereplők, akiket csak azért klónoznak, aztán nevelnek fel egy elegáns nevelőintézetben, hogy aztán, ha eljön az ideje, egymás után kioperálják a létfontosságú szerveiket, és végül kipurcanjanak. Nem tudom, mért kell, hogy az egyik ilyen donor legyen az elbeszélő, és két másik donor a másik két főszereplő, és mért kell nekik szeretniük egymást meg keresztül-kasul egymásba szerelmesedniük, meg ezerrel kavarni a szart, ha aztán így is, úgy is az lesz a sorsuk, mint a többi donornak; hogy miért kell szinte kérdés nélkül alávetniük magukat ennek az egész borzalomnak, egyedül abban reménykedve – persze hiába –, hogy akinek papírja van róla, hogy valóban szerelmes, az kaphat néhány év haladékot. Nem értem, miért nem tiltakozik senki, miért nem mondja senki, hogy kapjátok be és kapjatok el, ha tudtok, hogy miért nem fognak össze és lázadnak fel a donorok (akkor a regénynek legalább az lehetne a címe, hogy Klónok lázadása 2., nem ez a nyálas „Ne engedj el…”), hogy legalább megpróbálják elsöpörni ezt a gusztustalan, arctalan rendszert. Azért, mert ahol zsarnokság van, ott satöbbi? Vagy azért, amiért mi sem megyünk ki az utcára, hogy követeljük a halál intézményének eltörlését vagy legalább azt, hogy a szenvedést tiltsák be? Hát, azért.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Fordította: Kada Júlia
Palatinus Kiadó, Budapest, 2006
2690 Ft