Csáp Géza

A háborúban nyilvánvalóan a legklafább dolog a robbanás, és abból is a legjobb az óriási robbanás. Márpedig mi az, ami nagyon nagyot tud robbanni? Egy tartálykocsi? Az bizony nagyot pukkan, de gondold el, mondjuk, egy tankhajó mekkorát szól! Fú, akkor már nem is tankhajó: legyen inkább olajkikötő finomítóval, sőt legyen, mondjuk, öt olajkikötő, három olajfúró-torony, tíz olajvezeték, tucatnyi tanker, vagy tudod mit? robbanjon fel Szaúd-Arábia teljes olajipara! Ez az! Ezzel meg is volna az új bestsellerem központi témája. Tuti siker – gondolta Patrick Robinson, és gyorsan el is küldte az Űzött vad szinopszisát a kiadójának.

A Babyshambles zenéjét tipikusan beárnyékolja az egész Pete Doherty hisztéria, ami a bulvárlapokból ömlik az emberre. Folyamatosan hallani az újabb sztorikat, hogy az arc megint feltört egy kocsit, ledobott egy színészt az erkélyről, megszökött az elvonóból, vagy egyéb módon kompromitálta szegény bekólázott Kate Mosst, pedig maga a zene amúgy nem is olyan rossz.

Nekem például annak idején teljesen bejött a Libertines. Az ezredforduló óta ez volt az első rockzenekar, amire képes voltam olyan stabilan rákattanni, mint mondjuk korábban a U2 albumokra. A többi Franz Fredinandos stílerkedés mindig csak arról szólt, hogy milyen lazák a tagok, milyen jó a zakójuk, és milyen diszkósak a cinek, viszont itt éreztem először, hogy valami tartalmat is rejt a cucc: a számok mind átélhető kis melankólikus életképek a részeg tini életről és a hedonista önpusztítás szépségéről.

Nem nagy kedvvel vágtam bele a Klétkába, már csak azért sem, mert azt hittem, hogy a cím egy női név, valami bennfentes magánmitológia részeként képzett aranyoskodó izé – pláne, hogy a borítón is egy félreismerhetetlenül női boka csattog. Aztán meg csodálkozva, fura szájízzel olvastam, hogy Bächer úgy ír a nyolcvanas évekről, olyan nosztalgiával vegyes elutasítással, hogy az már megfekszi az ember gyomrát. Tényleg néha olyan, mintha Cseh Tamást hallgatnánk, a koszlottságában és szűkösségében mégis varázslatos nyolcvanas évekről - ami persze sokaknak a fiatalságát jelentette –, és elszégyellem magam, amiért ez a beszédmód és ez a gondolatrendszer mégis olyan csábító, hogy nem tudom letenni a könyvet.

Az irodalmi folyóiratban gondolkodó szerkesztők előtt olyan őspéldaként tornyosul az 1941-ig működő Nyugat című folyóirat, hogy az elmúlt évtizedekben mindenki ódzkodott attól, hogy akár csak utalásszinten is megpróbálja újjáéleszteni. Ahogy tizenhat évesen gitárórákra járva az ember igyekszik nem arra gondolni, hogy ő lesz az új Beatles. Most viszont van egy bátor jelentkezőnk: most kaptuk a sajtóközleményt, melyben Mártonyi Zoltán, az új Ignotus bejelenti, hogy elindítja MEGINT NYUGAT című irodalmi folyóiratát.

Mi lehet punkabb, mint egy énekesnek a színpad sarkába hányni? A legendás brit zenekar koncertjén jártunk, ahol a backstage-ben Ganxta Zolee kigombolt ingben nyomult egykori bálványaira. Tovább>>

Madafaka a punklegenda GBH koncertjén járt tegnap, mert elkapta az ékszíj.

Az Ági lebetegedett, de volt egy jegye. Fölhívtam a Szaffit, hogy adja meg az Ági számát, aki, mint kiderült, odaadta a jegyét a Barangónak, akivel rövid telefonos egyeztetés után rögzítetttünk egy nyolc huszas találkozót és már vettem is a kabátom, és irány a Süss Fel Nap. Hát így kezdődött. Pedig lett volna jobb dolgom is az estére, de elkapott az ékszíj.

Madafaka ideiglenesen megkomolyodik, sóhajtozik a nőhelyzeten, illetve a múltba réved. Beteg idők voltak.

Hihetetlen, de az utóbbi időben a hétvégéimet sikerült egyestés mulatságokra redukálnom. Na ezért nem voltam 19-én a Nulladik Változat és a Holt Költők Társasága koncertjén. A következő hetem más lesz, mert akkor fellépünk, de ne szaladjunk ennyire előre. (Ugyanakkor lehet, hogy ezzel - mármint hogy sztár lettem - van összefüggésben a dolog. Magam sem tudom.) További változás, hogy idén eddig még semmiféle kapcsolatba nem kerültem az ellenkező nemmel.

Azt hittem, hogy a Flash Gordon & The Cosmic Cheerleaders című humoros-erotikus űroperett „Szarok bálja” című jelenete a koprofilek bibliája. Ebben a képen látható sportos kakihoz hasonló szerzetek egy ráncos, vörös szalonban halk zenére koktéloznak és csevegnek, egészen addig, amíg megrázkódnak falak és szörnyű morgás nem támad. Akkor leteszik a poharakat, és szabadkozni kezdenek, hogy „Mennünk kell” azzal eltűnnek a szoba sarkában nyíló szűk folyosón. Most azonban rábukkantunk a svéd kakikirálynőre: Pernilla Stalfelt Kakikönyv című képeskönyvében az úszósapkában tempózó jól nevelt sportkaki csak egyike a sok humoros, gyerekeknek szánt felvilágosító illusztrációknak

1970. február 13. Történelmi dátum ez, hiszen akárhonnan is nézzük, ezen a napon született meg a heavy metal. Én először úgy 11 évesen találkoztam a Sabbath korszakalkotó első anyagával, de mivel a kalóz kazetta a második, Paranoid című albumot is tartalmazta, meg voltam róla győződve, hogy a Sabbath rögvest egy duplával kezdte a pályafutását, és nem értettem, hogy mondjuk a Judas Priest miért nem lépte meg ugyanezt. Aztán persze rájöttem a turpisságra.

Szintén gyermekkori élmény, hogy eleinte abban a hitben éltem: Iomminak ez egyik kezén nicsenek ujjak (ezt valamelyik barom haverom mondta), illetve csak korlátozott számban, bevallom őszintén, hogy a riffek hallatán nem nagyon tudtam ezzel az infóval mit kezdeni. Az igazság ennél ugye kissé árnyaltabb: Iommi egy üzemi balesetben elveszítette jobb keze gyűrűs és középső ujjának utolsó perceit, ami balkezes gitáros létére (másnak) talán a karrier végét jelentette volna. Hálistennek nem így történt.