Csáp Géza

Kissé érthetetlen, bár nem ellenemre való a Columbo-sorozat magyarországi reneszánsza, a tévében sugárzott epizódok rendszeresen nyerik a nézettségi versenyt, úgyhogy nem teljesen az üzleti logika ellen való kiadni könyvben is a sztorikat, bár magát a műfajt - film alapján könyvet írni - különösebben nem tartjuk sokra.

Persze az ilyesmit nem is kell, a könyv pont akkora, hogy egy másfél órás vonatúton el lehet olvasni, és ahogy belelapoztam, a minőségével sincs különösebb baj, olyan, mint bármelyik krimi. Annak idején talán valamelyik Alien-epizód könyvváltozatával találkoztam, amiben valaki gyakorlatilag tudósította, amit a képernyőn látott, na az borzongató olvasmány volt. Ez a könyv viszont nem ilyen, rendesen meg van írva, mintha a tévés változatnál bővebb párbeszédekkel szerelték volna, és persze Columbo rendszeresen a hajába túr és visszafordul az ajtóból.

Külön figyelmet érdemel viszont a "Mint a tv-ben" papírszalag, a képen talán nem lászik, de a szlogent egy kis TM-jel védi, haha.

Hosszan tartó súlyos betegség után a Magyar Könyvklub megkapta a kegyelemdöfést - elrendelték a teljes felszámolást - tudtuk meg a Napi Gazdaságtól. A német mintára, a német Bertelsmann-csoport által alapított Magyar Könyvklub 1992-ben honosította meg Magyarországon a posta-küldős könyvklub intézményét. A német multi később eladta a céget, és a Budapesti Piac tulajdonába került, és már akkor kisgömbőcként várásolt fel maga körül mindent: kiadót, terjesztőt, boltot, jogokat, munkatársakat. Sajnos a cég nem élte túl a terjeszkedést, az első felszámolási kereset három és fél éve érkezett ellene. Azóta tántorog, mindent leverve maga körül, adósa az APEHnek, a terjesztőknek, a nyomdának, a saját dolgozóinak, a fordítóknak, és az ELMŰ-nek.

Nem mondhatja a kedves olvasó, hogy nem látjuk el elegendő mennyiségű fesztiválbeszámolóval, itt van még egy az EFOTT-ról, Dantól, aki a tavalyi Sziget-mellékletünk punk származású szakértője volt, és régebben a Punkportált szerkesztette. Ő egyúttal átúszta a Balatont is, ha már ott volt.

6 évvel ezelőtt az EFOTT-on Pécsett Megyeri Feri, a Picsa énekese "Üdvözlöm a megjelent egyetemistákat és főiskolásokat!" kiáltással köszöntötte a felvonult nagy csapat tarajos punkot. Akkor még jelentős punkfelhozatal volt a rendezvényen, mára ez teljesen megszűnt. Ígértek helyette reggae-t és skát, így mint hippibe forduló megöregedett punk, én is lenéztem az utolsó két napra.

Carlos Castaneda óta az amerikai indiánok lelki világa mindenkit érdekel, és nem csak a testen kívüli élményeik, hanem az az állapotuk is, amikor még nem léteztünk a számukra. Amikor még az amerikai kontinens maga volt a koherens, befejezett világ, sok fenyővel, sok bivallyal és helyes kojotistenekkel. Ebbe a ha nem is Kolumbusz előtti, de mindenképp az aranykor visszfényét árasztó mesevilágba vezet be a Csinos Pajzs, melynek címszereplője egy öreg néni – a varjú indiánok orvosságos asszonya, népének dédanyja, aki sok mindent megélt, és még nyolcvan évesen is központi szereplője a családi életnek. Frank B. Linderman, a szerző, akit bőrmellényben és cowboykalapban kell elképzelni, a harmincas években egy kandalló mellett faggatta az öreg hölgyet, akit interjú közben folyamatosan tarhált az unokasereg.

És még egy Madafaka-darab, utolsó az EFOTT-ról, a végén kiderül az is, hogy jó-e István, a királyra kelni.

Az utolsó nap. Rövid leszek. Délelőtt fürdőzés, majd harcsapaprikás túróscsuszával, ami jó volt ugyan, de kevés, és indokolatlanul drága. El is ment rá az összes pénzem, és mivel a benti bank továbbra sem működött, úgy döntöttem, hogy kibiciklizek a városba. Meg is tettem.

Úgy néz ki, a mai olvasóközönségnek elege van a motoros ámokfutókból, a rádióaktivitásból és a hackerekből, és már csak egy kis nyugalomra vágyik, amit legkönnyebben a polgári szalonban surrogó fidres-fodros szoknyácskák, romos szaletlikbe megbeszélt légyottok és fojtott hangú intrikák világában lelhet meg, azaz a XIX. század regényeiben. Legalábbis erre utal az a tendencia, hogy a könyvkiadók egymásra licitálva jelentetnek meg Jane Austent, Bronte-kat, és a társaikat. Miközben arra számítanak, hogy azok, akik halálra unták magukat, amikor ugyanezt az iskolában tanították, most majd örömmel csodálkoznak rá, hogy nahát felnőttek, és már értik.

Kiküldött emberünk, Madafaka az EFOTT-ról, pontosabban Tihanyból jelentkezik (bár a beszámolónak ezt a részletét némi kétkedéssel fogadtuk). Valahogy szóba kerül a Hokimanó és a Faszcimbálók zenekarnév, ne kérdezzék, hogyan.

Nos. A második (már számomra a második) nap lényegesen jobban alakult, mint az első. Köszönhetően mindez a felhozatalnak, valamint a csodálatos balatoni napsütésnek ésatöbbi ésatöbbi. A hihetetlen meleget mivel mással is tudná átvészelni az ember, mint fürdőzéssel. Én is ezt tettem. Egy nap itt, és olyan színem van, amit az egyhetes olasz túra sem volt képes kihozni belőlem. Hiába no, a magyar tenger csodákra képes. És meglepően tiszta.

Úgy tűnik, hogy Madafaka, akit ugye Önöknek már nem kell bemutatnunk, fél életét fesztiválokon tölti, ezúttal rajtaütésszerűen - jó, elég lassú rajtaütés volt, tekintve a vonatutat, amit áramkimaradás és kínzó mozdonyhiány nehezített -, szóval ezúttal Zamárdiban, az EFOTT-on bukkant föl váratlanul, és innen küldött beszámolót. Bónusz verssel.

A Hegyaljai hepajjal ellentétben ez valóban spontán jött. Olyannyira, hogy egykor (már nem úgy értem, hogy egykoron, hanem hogy egy órakor) még úgy állt a dolog, hogy le se jövök, tekintettel az előző napi kimerítő Robbie Williams-koncertre, ami nagyszerű volt, csak sajnálatos módon a Milennium után távoznom kellett, mert zavarta a szervezőséget, hogy a Stadionnál (az új kupoláról beszélek), még hallható a zene.

Most már nyugodtan bevallhatom, hogy bár nagy Sonic Youth-rajongó voltam valaha, még ilyen pólóm is volt (ez a Goo borítója, itt van nagyobban, csodálatos), igazából mindig is jobban szerettem a pop-rock hagyományos elképzeléséhez közelítő számaikat (mint a 100% vagy a Sugar Kane, csak ami most így eszembe jut) a zajongásnál, pedig akkoriban jobban bírtam a noise-t, most már viszont nem annyira.

Viszont úgy tűnik, a negyedszázados Sonic Youth mindenképp rajongói sorában akar látni, és ezért még egy kellemes kis poplemezt is képesek készíteni. Most egyébként úgy érzem, a terv sikerült.