Most már nyugodtan bevallhatom, hogy bár nagy Sonic Youth-rajongó voltam valaha, még ilyen pólóm is volt (ez a Goo borítója, itt van nagyobban, csodálatos), igazából mindig is jobban szerettem a pop-rock hagyományos elképzeléséhez közelítő számaikat (mint a 100% vagy a Sugar Kane, csak ami most így eszembe jut) a zajongásnál, pedig akkoriban jobban bírtam a noise-t, most már viszont nem annyira.

Viszont úgy tűnik, a negyedszázados Sonic Youth mindenképp rajongói sorában akar látni, és ezért még egy kellemes kis poplemezt is képesek készíteni. Most egyébként úgy érzem, a terv sikerült.

Thurston Moore valamikor azt mondta, hogy egyszer szeretnének egy igazi poplemezt csinálni, na ez lehet az, majdhogynem hagyományos popdalok vannak rajta, természetesen a Sonic Youth-féle félreismerhetetlen hangzással, viszont szinte noise-elemek nélkül. Van ellenben egy ikergitárszóló, meg fülbemászó riffek és témák. Kim Gordon és Thurston Moore pedig előveszik énektudásukat, ami ugyan nem sok, de mégis jóval több, mint amit eddig bármikor megmutattak, és Gordon is több számban énekel, mint bármelyik eddigi albumon.

Mindenképp érdemes meghallgatni a lemezt, azoknak is, akik eddig nem voltak oda a zenekarért, hátha most. (Csak úgy érdekességképpen: az amerikai Kongresszusi Könyvtár éppen idén vette föl a Daydream Nation című klasszikus lemezüket a nemzeti archívumba, amibe évente ötven olyan felvételt iktatnak, ami "kulturális, történelmi vagy esztétikai értelemben fontos, vagy dokumentálja az Egyesült Államok életét vagy reflektál rá." Gratulálunk.)