
Ha hinni lehet az Élet és Irodalom „A Hét könyvei” listájának, csak a múlt héten az Ulpius-ház két Lousia May Alcott regényt adott ki – a Kisasszonyokat, és a Régimódi lányt. De, ha ezt elkapkodnák, még mindig lesz a boltokban a Lazi kiadó tavalyi kiadásaiból, korábbi fordításban. Lejárt szerzői jogú klasszikusokat kiadni csak elhatározás kérdése, komoly ambícióról beszél azonban az, hogy most számos klasszikust újra is fordítottak.

De kijött egy Jane Austen is, a Büszkeség és Balítéletnél kevésbé ismert Lady Susan. Valójában levélregény, Zsuzsa asszony kíméletlen törtető lényét ismerhetjük meg ellenségeinek leveleiből, rokonai és barátai azonban annak látják, aminek ő szeretné: anya és feleség, aranyszívű hölgy, nemes kebel, stb. Őt követik az elmaradhatatlan Bronte-nővérek, persze nem a súlyos Emily, hanem az emészthetőbb hugicák. Anne Bronte Agnes Grey-e viszonylag ismert „nevelőnő” regény, egy tiszta lélek sodródik égre emelt tekintettel a zűrzavaros emberi kapcsolatok büdös kanálisában. Charlotte Bronte – aki amúgy idősebb a súlyos Emilynél – Különös tanítványa édeskésen, már-már fülledten erotikusnak tűnik így távolról, fiatal tanár a leányiskolában, ahol még az igazgatónő is magányos, végül azonban nyilván nem ez lesz, hanem betoppan az igazi, a Különleges. Viktoriánus csiklandozás.

Az sms modern fegyver, nem szabad lebecsülni – állítja Temesi László, azzal összegyűjti a közelmúlt kampány indulatos sms-eit …Gyurcsány a király…Orbán a vezér… címmel. Ez már olyan, mintha a 2006-os év legjobb góljait néznék újra gyűjteményes videokazettán. Szerintem ne tegyék. Inkább örüljenek, hogy egy darabig nem kapnak ilyesmit.
Annál inkább le vagyunk maradva irodalomelméletből, amire nincs mentség. Az Ixión-szindróma, Hansági Ágnes, irodalomtörténész kötete a szerző elméleti tanulmányaiból közöl, ahogy ezt mondani szokták: egy csokorra valót. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben. Valójában pedig Jókai Mórról olvashatunk benne, Babits előadásairól, de ami talán egy kicsit kurrensebb kanonizációs kérdés: Márai A gyertyák csonkig égnek és Háy János Xanadu című regényéről. De mi a fene az az Ixión-szindróma? És ki az az Ixión?
Ixión a görög Káin, az első rokongyilkos, a phlegyák királya. Tűzre vetette apósát és ezért az egész Olimposz halált kiált rá, de Zeusz hajlik a kegyelemre, vacsorára invitálja, Ixión azonban igazi visszaeső, ráveti magát Hérára, a házigazda feleségére. Ezzel gyakorlatilag bérelt helyet kapott a pokolban, reprezentatív kocsikerékre feszítve főhelyen lángol az idők végezetéig. Már régi bútordarabnak számított odalent, amikor Orfeusz lejött Euridikéért, és így a vén gyehennalakó is meghallhatta Orfeusz énekét, ami az egész alvilági kompániát elvarázsolta – valódi börtönkoncert. Ixión kereke megállt és egy pillanatra újra egyenesbe jött magával. Valahogy így érzi magát az olvasó most – Hansági Ágnes szerint: „… a játéknak az a totális intenzitása, amelyben az olvasó, a művészet élvezője, akárcsak Ixión Orpheusz énekének hallatán, nem fut az elől, aminek látják, és nem kergeti azt, aminek látszani szeretne.”