Úgy néz ki, a mai olvasóközönségnek elege van a motoros ámokfutókból, a rádióaktivitásból és a hackerekből, és már csak egy kis nyugalomra vágyik, amit legkönnyebben a polgári szalonban surrogó fidres-fodros szoknyácskák, romos szaletlikbe megbeszélt légyottok és fojtott hangú intrikák világában lelhet meg, azaz a XIX. század regényeiben. Legalábbis erre utal az a tendencia, hogy a könyvkiadók egymásra licitálva jelentetnek meg Jane Austent, Bronte-kat, és a társaikat. Miközben arra számítanak, hogy azok, akik halálra unták magukat, amikor ugyanezt az iskolában tanították, most majd örömmel csodálkoznak rá, hogy nahát felnőttek, és már értik.Ha hinni lehet az Élet és Irodalom „A Hét könyvei” listájának, csak a múlt héten az Ulpius-ház két Lousia May Alcott regényt adott ki – a Kisasszonyokat, és a Régimódi lányt. De, ha ezt elkapkodnák, még mindig lesz a boltokban a Lazi kiadó tavalyi kiadásaiból, korábbi fordításban. Lejárt szerzői jogú klasszikusokat kiadni csak elhatározás kérdése, komoly ambícióról beszél azonban az, hogy most számos klasszikust újra is fordítottak.
L.M. Alcott a 19. századi amerikai próza központi figurája, stílusa egyszerű, realista, a végeredmény mégis ún. romantikus regény, már-már női apró-romantika. A Kisasszonyok a massachusetsi szerzőnő főműve, róla és nénéiről szól, amint a massachusetsi vidéki szalonban surrogtatják a szoknyáikat és fojtott hangon intrikálnak, miközben a férfiak az amerikai polgárháborúban harcolnak, biztonságos távolságban. Gyakorlatilag az Elfújta a szél ősforrása.De kijött egy Jane Austen is, a Büszkeség és Balítéletnél kevésbé ismert Lady Susan. Valójában levélregény, Zsuzsa asszony kíméletlen törtető lényét ismerhetjük meg ellenségeinek leveleiből, rokonai és barátai azonban annak látják, aminek ő szeretné: anya és feleség, aranyszívű hölgy, nemes kebel, stb. Őt követik az elmaradhatatlan Bronte-nővérek, persze nem a súlyos Emily, hanem az emészthetőbb hugicák. Anne Bronte Agnes Grey-e viszonylag ismert „nevelőnő” regény, egy tiszta lélek sodródik égre emelt tekintettel a zűrzavaros emberi kapcsolatok büdös kanálisában. Charlotte Bronte – aki amúgy idősebb a súlyos Emilynél – Különös tanítványa édeskésen, már-már fülledten erotikusnak tűnik így távolról, fiatal tanár a leányiskolában, ahol még az igazgatónő is magányos, végül azonban nyilván nem ez lesz, hanem betoppan az igazi, a Különleges. Viktoriánus csiklandozás.
Mit tesz a kritikus, ha egy réges-rég kanonizált műfajt a közönség újra felfedez, és zabálni kezdi pont azért, amiért ő már el sem olvasná? Fanyalog? Egy frászt. Örül, és mentegetőzés helyett inkább másra tereli a szót. Nemcsak a XIX. századé a világ. Meg nem mondom, hogy jó-e vagy sem, de mindenképp figyelemreméltó, hogy Luc Besson, a híres francia filmrendező ifjúsági könyvet írt Arthur és a Villangók címmel. Persze kérdés, hogy érdemes-e ebbe a játékba belemenni, ha mint megtudtuk, a könyvből már készül is a film. Az sms modern fegyver, nem szabad lebecsülni – állítja Temesi László, azzal összegyűjti a közelmúlt kampány indulatos sms-eit …Gyurcsány a király…Orbán a vezér… címmel. Ez már olyan, mintha a 2006-os év legjobb góljait néznék újra gyűjteményes videokazettán. Szerintem ne tegyék. Inkább örüljenek, hogy egy darabig nem kapnak ilyesmit.
Annál inkább le vagyunk maradva irodalomelméletből, amire nincs mentség. Az Ixión-szindróma, Hansági Ágnes, irodalomtörténész kötete a szerző elméleti tanulmányaiból közöl, ahogy ezt mondani szokták: egy csokorra valót. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben. Valójában pedig Jókai Mórról olvashatunk benne, Babits előadásairól, de ami talán egy kicsit kurrensebb kanonizációs kérdés: Márai A gyertyák csonkig égnek és Háy János Xanadu című regényéről. De mi a fene az az Ixión-szindróma? És ki az az Ixión?
Ixión a görög Káin, az első rokongyilkos, a phlegyák királya. Tűzre vetette apósát és ezért az egész Olimposz halált kiált rá, de Zeusz hajlik a kegyelemre, vacsorára invitálja, Ixión azonban igazi visszaeső, ráveti magát Hérára, a házigazda feleségére. Ezzel gyakorlatilag bérelt helyet kapott a pokolban, reprezentatív kocsikerékre feszítve főhelyen lángol az idők végezetéig. Már régi bútordarabnak számított odalent, amikor Orfeusz lejött Euridikéért, és így a vén gyehennalakó is meghallhatta Orfeusz énekét, ami az egész alvilági kompániát elvarázsolta – valódi börtönkoncert. Ixión kereke megállt és egy pillanatra újra egyenesbe jött magával. Valahogy így érzi magát az olvasó most – Hansági Ágnes szerint: „… a játéknak az a totális intenzitása, amelyben az olvasó, a művészet élvezője, akárcsak Ixión Orpheusz énekének hallatán, nem fut az elől, aminek látják, és nem kergeti azt, aminek látszani szeretne.”
