Csáp Géza

Ugye már Önöknek is hiányoztak Madafaka kalandjai a budapesti undergroundban, ahol a bor üvege nem négyszáz, hanem nyolc? Szellemes metróvezető, SzarFeszt, hányós-csajozós ember és az önmagát súlyproblémák miatt leszopni képtelen basszgitáros. Olvassák!

Újra szombat, Borozó. Ősidők óta toborzó. Hogy egy kicsit megbuheráljam az igen fülbemászó Csapó 4 egyik legendás számát (a legenda idején még csak Csapó volt), melyben egyébként szintizem, és nincs honlap. Anyáméktól jó nehezen szakadtam el a déli ebédet követően. Ennek fő oka az előző napi lakásavató utáni fáradtság volt, na de spongyát rá. Ami viszont nem mellékes, az a szellemes metróvezető, aki minden megállót tréfásan konferált fel, de amin a legjobban kuncogtam, az ez volt: "Kérek egy kis figyelmet, mert hamarosan záródnak az ajtók... Most. ... És most kapaszkodjanak, mert elindulásnál nagyot fog rántani a szerelvény, majd legurulunk a Klinikákra." Bár minden metrós ilyen lenne.

Ismét kezünkbe vehetjük a XX. század második felének legnagyobb hatású orosz könyvét, amit a kilencvenes években annyiszor kellett kölcsönadnom, hogy vagy három-négy példányban tűnt el csak tőlem. Pedig én csak úgy szőrmentén kedveltem a Moszkva-Petuskit, nem úgy, mint azok, akik nekiláttak tényleg megkeverni Jerofejev embert próbáló koktéljait – lásd: receptmellékletünk - a szerző többszörös figyelmeztetése ellenére. Valódi kultkönyvet adott ki most ismét a Jelenkor, szerencsére keményborítós formátumban, ami külön öröm, mert a Moszkva-Petuski az a fajta klasszikus, amit nem lehet letenni, esetleg többször is elolvassák, ráadásul ki tudja, milyen körülmények közt – könnyen el tudom képzelni a könyvet csikkekkel, üvegszilánkokkal telepakolva, ráhányva - és ennek megfelelően fizikailag is nagy megterhelés alatt van a Jerofejev szavait hordozó papír.

Ez az album még akkor jelent meg, amikor Axl nem hitte magáról, hogy ő a megváltó, és Steven Adler is meg volt arról győződve, hogy nincs annyi hernyó a földön, amitől ő fejre nem állna. 1987-et írunk, az Aerosmith a Permanent Vacationnel, a Whitesnake az 1987-tel támad, a Def Leppard Hysteriája is ekkor jelent meg, szóval nem volt egy szar év a rockzene rajongóinak. Miért őrült mégis meg mindenki egy noname kaliforniai zenekar hallatán, melyről csak annyit tudtak, hogy rohadt jó koncerteket nyomnak, és annyit isznak, amire a Videó presszó törzsvendégei is elismerően bólintanak?

A dallamos rockzenével mindig az volt a problémám, hogy kizárólag fiatal lányoknak szól, és egy magamfajta matuzsálem kevés örömét lelheti a szövegekben. Vannak ugye ezek a jótestű, helyes srácok, akik bevált kliséket szórnak tinilányok ezreire, miközben bús szemekkel a kamerába néznek, és a gitáros néha vicsorog a magasabb hangoknál. Egy magát valamire tartó érettebb hölgy már nem könnyen dől be az ilyesminek.

Hallgassa meg őket!

Nosztalgikus jelleggel futottam neki ennek a koncertnek én. Pár éve egyik legkedvesebb koncertélményem volt a Backyard Babies bécsi fellépése, amikor is a Flexben, egy kábé két-háromszáz fős osztrák klubban sikerült elcsípnünk őket a Magyar Narancsos Greff kollégával, és még pár derék hazánkfiával. Akkor találkoztam életemben először az osztrák punkkal, mint állatfajtával, aki talán a Moszkva téren két percig sem maradna életben, ám akkor és ott üdítő színfolt volt, ahogy az évszázadok óta belénevelt labanc arroganciával ugrott a szokásosan halvérű osztrák közönség közé a második szám környékén, mindkét cipőtalpával intuitíve az én kun arcomat véve célba. Elegánsan sasszéztam egyet jobbra, ő pedig derékig belefúrodott a Flex betonjába, majd onnan kikászálódva, egy-két megvető pillantás kíséretében folytatta tovább a magyar mértékkel igen szolidnak nevezhető punkulást.

Utolért az amatőr fotósok végzete, szép, fekete fényképezőgépemmel már szinte csak naplementét, felhőket, színes ködöket fényképezek. Először főleg a szemét érdekelt, lerobbant kapualjak, később továbbfejlődtem, és lassan mindent fotóztam, tárgyakat közelről, várost felülről, a fényképtérből kilépő nőket, aztán a paparazzizást is megtanultam, meg látszólag jelentéktelen eseményeket fotózni, hátha fontossá válnak, majd digitálisra váltottam és sorozatokat gyártottam, nagyítottam, zoomoltam, megnéztem a csecsemő pupillájában a föléje hajoló szülőket, de teljesen esetlegesnek, jelentéktelennek tűntek a gyerekszem-optika torzításában. Sokkal fontosabbnak és beszédesebbnek tűnt a szülők feje fölé tornyosuló felhőtömeg, ami időtlenül baktatott át a horizonton. Én meg többé nem bírtam ellenállni a felhőfotózásnak, bár számomra is nyilvánvaló, hogy a több gigabájtnyi naplementét soha nem fogom tudni használni, és magam sem fogom átnézni, nemhogy megmutassam a barátaimnak. Most, hogy megvan a nagy Időjárás könyv, némileg igazolva érzem magam, és persze azt is megértettem, hogy a felhőformák nem azért érkeznek üdítő változatosságban, hogy ne lehessen megunni a felhőfotózást, hanem azért, mert a légköri hatalmak millióféle szövetsége ilyenre gyalulja, pofozgatja őket.

Zavarbaejtő linkre bukkantunk a világhálózaton, arról ugyan eddig is volt valami homályos elképzelésünk, hogy idegenbe szakadt hazánkfiai előszeretettel utaztatnak ki magyar ún. sztárokat magukhoz hakni céljából, de azért szembetalálkozni egy ilyen flyerrel mégiscsak más:

Igazából biztos voltam benne, hogy nem fogom végigolvasni. Már a címlap is dögletes, W. Bush, amerikai zászló, pisztoly, Fehér Ház, hát köszönöm, de én az ilyen Elnök Emberei című propagandagiccsektől eddig is sikeresen megkíméltem magam. Aztán mégis végigolvastam. Egy csomó időm elment vele, de hiába, a rendőrből lett író profin megtanulta az információ fokozatos csepegtetésének a módját, ezért nem igazán tudtam félbehagyni. Ezt hívják izgalmasnak.

A Vér a véremből nyilván nem mérföldkő semmilyen stílusban, de biztos kézzel válogat a klisék közt, szereplői nem igazán háromdimenziós karakterek, inkább afféle skiccek, néhol egyenesen késő esti filmek karakterszereplői. Ez azonban nem számít igazán, hiszen ez nem úgy irodalom, ahogy azt az iskolában tanítják. Ez társasjáték – a nem túl eredeti sakk-hasonlatot maga az író is sulykolja – melynek figurái vannak. Ezek meghatározott szabályok szerint mozognak, köztük harc dúl. A győzelem csak az éles elmén és a taktikán múlik, nagyjából mentesek vagyunk a morális előítéletektől.

Az embernek szüksége van egy túlélőkészletre, ha meg valahová, az mp3-lejátszóra mindenképpen fel kell tölteni azokat a cuccokat, melyek például egy balul sikerült franciaországi stoppolás alatt segítenek átvészelni a 10 órás várakozást. Ebben próbálunk segíteni rocker beállítottságú olvasóinknak, lássuk mi az, amit 2 gigabyte-ba mindenképpen bele kell zsúfolni.

1980-ban Bon Scott már csak az égi kocsmákban vezethette le a feszültséget, és mindenki azt hitte, hogy lőttek a világ legpontosabb boogie-zenekarának. Jött azonban egy kibaszott hülye sapkát hordó, reszelős hangú fazon, és felénekelte azt a lemezt, amitől mindenki bukást várt, ehelyett a zenekar legsikeresebb albumává vált. A Back in Black ereje pontosan abban rejlik, ami a zenekar legnagyobb erőssége is egyben: nem akar többnek látszani, mint ami, ez egy ugyanolyan tökös kis rock 'n' roll-lemez, mint mondjuk a Let There Be Rock, vagy a Highway To Hell.

Van egy nagyon híres sci-fi író, aki egyben krimiíró is, meg kifejezetten csavaros elméjűnek is tartják, és soha nem ad ki könyvet 600 oldal alatt, na szóval egy évtizede szeretnék olvasni Iain M. Bankstől valamit, de valahogy eddig még sosem sikerült. És most sem, mert MZ/XY elolvasta előttem. MZ/XY posztja következik.

A tudományos-fantasztikus irodalom fékezhetetlen agyvelejű skót fenegyerekének eredeti nyelven tizenhat éve napvilágot látott regénye tavasszal nálunk is forgalomba került. A szerző Kultúra-sorozatának újabb darabja Cheradenine Zakalwe (mindenki úgy ejti, ahogy akarja) ex-űrzsoldos, és szabadúszó hadvezér sötét titkokkal terhelt múltját göngyölíti fel, és veszélyes kalandokkal teli jelenét meséli el egy kémsztoriba oltott családi rémdráma keretein belül. És teszi mindezt igencsak cseles módon. Mivel a művet a Narancsban már az előtt szarrá kritizálták, hogy megszáradt volna a nyomdafesték, most a kiegyensúlyozott tájékoztatásra való törekvés látszatának elkerülése végett még egyet belerúgunk a földön heverő könyvbe, bár sokkal több rosszat már úgysem tudunk mondani a regényről. Ezért aki szereti, az most hagyja abba az olvasást.