Ugye már Önöknek is hiányoztak Madafaka kalandjai a budapesti undergroundban, ahol a bor üvege nem négyszáz, hanem nyolc? Szellemes metróvezető, SzarFeszt, hányós-csajozós ember és az önmagát súlyproblémák miatt leszopni képtelen basszgitáros. Olvassák!

Újra szombat, Borozó. Ősidők óta toborzó. Hogy egy kicsit megbuheráljam az igen fülbemászó Csapó 4 egyik legendás számát (a legenda idején még csak Csapó volt), melyben egyébként szintizem, és nincs honlap. Anyáméktól jó nehezen szakadtam el a déli ebédet követően. Ennek fő oka az előző napi lakásavató utáni fáradtság volt, na de spongyát rá. Ami viszont nem mellékes, az a szellemes metróvezető, aki minden megállót tréfásan konferált fel, de amin a legjobban kuncogtam, az ez volt: "Kérek egy kis figyelmet, mert hamarosan záródnak az ajtók... Most. ... És most kapaszkodjanak, mert elindulásnál nagyot fog rántani a szerelvény, majd legurulunk a Klinikákra." Bár minden metrós ilyen lenne.

Aztán volt itthon kis netezés, majd metró, villamos. Utóbbin egy transzparens hirdette, hogy "F@sz vagy feri" (a figura nagyon meg volt elégedve a művével), valamint egy lány pulóverre rögzített magyar zászlóban pompázott. Volt még itt egy mesztic csaj is. Na arra állt a dákóm.

Óborozó. Három fellépő van az est folyamán, mivel a negyedik (nevüket elhallgatom, mert feloszlottak és egyébként is) feloszlott, mivel a zenekar tagjai között súlyos politikai nézeteltérés alakult ki. Én szentül meg voltam róla győződve, hogy itt a bor üvege négyszáz. Hát kurvára nem, mert 8. Nem is ittam többet egynél, és nem is maradt sok pénz nálam. A színpadkép fordított volt, mint a Schleki-partin. Ez szerintem tök szerencsétlen dolog, hiszen így csak hatalmas kerülővel jut el az ember a WC-ig, ami azt hittem, fontos lesz, tekintve, hogy otthon megittam két bögre tejet. Diszkófények se voltak, ami azért jó. A letakart billiárdasztal továbbra is elfoglalja a terem egyhatodát, és még ráülni sem lehet, szóval igencsak zavaró. Viszont ami itt van, és a Vörös Yukban nincs, az a légkondi. Hát ezért fáztam én annyira a múltkor!

Az első banda a Az Elnök különgépe volt, akik rendkívül tehetségtelenek. Még azt se tudom mondani, hogy tisztelem a bátorságukat, hogy ki mertek állni ezzel a produkcióval, hiszen inkább megvetem. Nekem nem lenne pofám megtenni. Feltehetőleg a banda a délután négyes próbához szokott hozzá, és így tíz fele már rég fellőtték a pizsit. Valószínűleg ezért voltak ennyire kimerültek már ekkorra, és ez volt az egyik oka a maximális szétcsúszásnak. A másik ok nem kérdés. Egész egyszerűen az van, hogy az énekes teljes hiányát élvezi mindenfajta ritmusérzéknek, nyújtásnak satöbbi. Egyszóval szar. Lassú számok tekintetében azonban nincs semmi probléma, mert azt még talán együtt is el tudják játszani, viszont a gyorsban elővillan az összehangolatlanság. Viszont az látszik, hogy nagy energiákat hesszölnek egy-egy dal összerakásába, hisz a basszusgitáros olykor kínosan ügyel a megfelelő hangok megtalálására, ami fenemód robotossá teszi a produkciót. Ráadásul az istennek nem akarták abbahagyni. Viszont ahogy egymásnak adogatták a fantásdobozt... Az édes volt. Találkozunk a SzarFeszten! Volt egyébként egy dal, ami körülbelül tíz percig meg is maradt a fejemben.

Másodiknak (na végre!) a Lopunk adta elő magát. Őket már ismerjük jól. Érezhető a különbség a két zenekar között. Itt aztán nem volt szöszmötölés két szám között (az EK gitáros énekese nemegyszer oldalra ment, feltételezhetően szettlistát stírölni, meg volt egy indokolatlan gitárhangolás is), és minden pontosan le volt játszva. Élmény volt hallgatni, még szolíd pogó is kialakult(az előzőre nem lehetett, mert egész egyszerűen nem érezted a tempót, és amit meg igen, azt nem nevezném követhető pulzálásnak). Ugyanakkor most az üzletember-énekes egyáltalán nem volt elegáns, és a dobos se vette fel a villogós szemüveget, úgyhogy hiányérzetem volt kicsit.

A végére maradt a D.I.Y. (ejsdt diájí (ti-ti-tá)), ami megintcsak üdítő színfoltja volt az estének. Ez Shitpump KiZso projectje. A basszusgitárnál Csók és Könny Tonyóval, akinek gyakorlatilag itt tanították be a számokat, tekintve, hogy nem tagja a zenekarnak. Nagyon jól ment neki a dolog. Nem bírt megállni az alapoknál, így néha témázgatott is. Olyannyira elégedett volt a teljesítményével, hogy képes lett volna saját magát is leszopni, ha nem szedett volna fel húsz kilót az elmúlt időszakban (mert így már nem megy). Persze az Eszményi Viktória-féle Vidéki lány vagyok-ot - ami ötletesen "Egy punk vagyok csupán a sok közül"-re van átírva - nem ismerte, és én ezért megvetem. Hozzá kapcsolódik az az esemény is, mikor kinn ülök az épület előtt és azt hallom, hogy egy gyerek arról érdeklődik, miféle zenekarban játszik. Mire ő eleinte mond ezt-azt, majd fölényesen benyögi, hogy Csók és Könny. Vár, de a várt hatás bizony elmarad, hisz a kölyöknek fingja nincs róla, hogy kik azok. Ezen jót nevettem, majd mikor arra terelődött a szó, hogy mi még kevésbé vagyunk ismertek, hanyag eleganciával odáztam el a kérdést azzal, hogy "De mi nem is lépünk fel." Ekkor azonban legnagyobb meglepetésemre a Columbo kutyája gitárosa beböffentette, hogy "Ti vagytok a Szúnyog zenekar." Hát ugyan ez csak szám címe, és mi a KOC vagyunk, de azért már ez is mérföldkőnek számít.

Nade térjünk vissza a D.I.Y.-ra, ami megintcsak elég tökös, kellemes, nem darálós zenét játszik. Miközben hallgatom, a vizuális élményt a mellettem ülő srác szolgáltatja, amint épp hányja ki a Mixikétől kapott kisfröccsöt, majd nagy erőkkel elkezd nyomulni a helyszínen lévő lányok 50 százalékára (kettő, szóval ide az ember ne csajozni jöjjön. Legalábbis ma semmiképp.) Sünit ki is húzom a slamasztikából, azzal, hogy elhívom dumálni.

A buli végeztével irány haza. Gondoltam veszek le pénzt a Ferenc körúton az automatáról, és akkor akár másképp is alakulhat az este, de itt nincs automata még mindig. Meglehetősen kevesen voltak este, de talán fluktuációval azért elérte a tömeg a tetemes 50 főt. Ennyien egyszerre tán be se férnének a terembe. Remélhetőleg a most szombati bulin lényegesen többen leszek, hisz olyan nagyszerű zenekarok lépnek majd fel, mint a Csók és könny, a Rovátkolt Barom, az Egyszemélyes Hadsereg és a Tűzparancs. Lettünk volna mi is, de lemondtuk.