Csáp Géza

Ijfúkorom egyik meghatározó zenekara volt a Mötley Crüe, (gondolom nehéz kitalálni, hogy melyik tagjuk az abszolút kedvencem) és a mai napig szívesen hallgatom a lemezeiket - igazság szerint itt is két anyag között vacilláltam, a John Corabi féle 94-es, és a végül listára kerülő Feelgood között. Mindkét albumnak megvannak a maga erényei, a 94-es anyagnál jobban szólni rocklemezt nem sokat hallottam, de a visszatérést jelentő Feelgood inkább számít mérföldkőnek a zenekar számára.

A Mötley történetéről nagyon sok helyen lehet nagyon sok mindent olvasni, ezért nem nagyon mennék bele, hogy mivel érdemelték ki a legkeményebben bulizó zenekar megtisztelő címét már 1984-ben, de az biztos, hogy az 1989-es Feelgod felvételeire megtisztulva, egy igen kemény elvonó után érkeztek, és ez meg is látszott a kész anyagon.

Jó, elfogadom, hogy van igény a pletykaregényekre, meg hogy marketing nélkül a legjobb szerző sem él meg, de most már megint az történt, hogy agyonreklámoztak egy satnya sületlenséget – ráadásul úgy, hogy mindenki egyből vágta, hogy itt nyilván valami szart nyomnak nagy elánnal (sms-eket is kaptunk). Szerintem ez csak azért van, mert a könyvkiadás bizonyos szereplői még mindig nem nőttek ki a korakapitalista csodavárásból, és annyira igyekeznek látványos ziccereket bevinni, hogy ha egyetlen igazi tehetség sem terem a környéken, akkor fognak egy másodlagos tehetségűt, és kerítenek nagy feneket annak – igyekeznek „kultkönyveket” kiadni, pedig a hülye is tudja, hogy a kultkönyv az később válik azzá, miután sokan elolvasták.

Saga nevű zenekarból többet is ismer a világtörténelem; a borítón látható fémlégy, vagy mi láttán először hirtelen azt is hittem, hogy ez valami újdonsült, tájékozatlan német true metál zenekar, és nem az a rockdinoszaurusz, akikkel kapcsolatban kábé tíz éve fogadtam meg, hogy a büdös életben nem fogom meghallgatni egyik dalukat sem, mert az arc, akinek először láttam Saga-cédét a kezében, a földkerekség legrosszabb haknizenekarában énekelt, és mint ilyen, a prekoncepció adott volt, és működött is jó ideig. Aztán a google-os oknyomozás során kiderült, hogy igen, ez mégiscsak az a zenekar, és az isten sem ment meg attól, hogy legalább négy perc erejéig bele ne füleljek a lemezbe. Francba.

Sokat tanakodtam azon, hogy a metálosok egyik kedvenc zenekara munkásságának melyik darabját vegyem fel a tökéletes lemezek közé, de a pénzfeldobás ördöge nem kedvezett a Ride the Lightningnak, remélem megbocsátja nekem ezt a nyájas olvasóközönség.

A Metallica nálam addig volt metálzenekar, míg meg nem csinálták a kolosszális anyagi sikert hozó és vidéki diszkókban is játszott slágereket ontó fekete lemezüket. Ami utána jött, azt van, aki fejlődésnek tekinti, meg kreatív szabadságot emleget, esetleg lehet a Load-ReLoad párost más zenei stílusok felé szánt kikacsintásnak is nevezni, de számomra a szar az szar marad, hiába csomagoljuk be szépen. A nagy visszatérésnek szánt St. Angerről inkább nem is szólok egy szót sem, mert nem akarom borzolni a kedélyeket.

Aki eddig nem szerette különösebben a Scissor Sisters pszichedelikus diszkóvarietéjét, azt ez az album sem fogja meggyőzni, viszont aki nyitottabb, vagy, khm, szívesen hord női ruhákat, annak kifejezetten tetszhet is a Ta-Dah.

A zenekar hozza a duplatapsos diszkóvonalat, kalapáló zongorára menetelhetünk behúzott seggel, kigomboljuk az ingünket, és nagyokat csattintunk a bőrszíjjal. Olyan felfokozott a hangulat végig, hogy pont ez válik idegesítővé, és az album végére úgy visszhangzik a fejem, mint huncut visítozás a medence mellett. Ha csak fele ennyire lenne poén az egész, sokkal hallgathatóbb lenne a lemez, így egybegyúrva viszont a sok potenciális sláger fejfájósan intenzív. Valószínűleg inkább egyesével lesznek ezek jó számok.

Vojnovics könyve a jellegzetes cím ellenére sem scifi. Már csak azért sem, mert az író rühelli a scifit, és tényleg sosem vágyott időutazásra, de amikor egy müncheni reizebüró kínálatában rátalál egy időutazásos ajánlatra, mégiscsak hajlandó beleugrani a meggondolatlan kalandba, és rendel egy méregdrága jegyet Moszkvába, 2042-be. Az első hatvan oldalon tehát ügyesen elutasítottuk a scifit, és észrevétlenül átültünk az abszurdra, ami tradicionálisan jól megy az oroszoknak. Viszont nem is tartogat nagy meglepetéseket. A jövő Moszkvájában a végsőkig abszurd megvalósult kommunizmus dühöng, az emberek leadják a kakájukat, és az ezt igazoló szelvényért cserébe kapnak enni a vendéglőben. Az újságot eleve vécépapírra nyomják, és feltalálták a papír nélküli irodalmat az ideológiailag megbízhatatlan íróknak, akik egész nap püfölhetik az írógépet, amibe nem fűznek papírt.

Időközben meghaladta próbálkozásainkat az idő, megnyugodtak a kedélyek a városban, a Kossuth tér pedig mostanra inkább egy óriási sör- és perecfesztiválra hasonlít (ehhez is ajánlunk azért zenét). Mégis, olyan mennyiségű komment érkezett a korábbi cikkekre, hogy muszáj valahogy elvarrni a szálakat, lehúzni még egy utolsó bőrt, hogy aztán mindenki nyugodtan alhasson, és ne kelljen többet zúzós számokon gondolkodnia.  

Beastie Boys - Fight For Your Right

A világ legolcsóbb videóklipje, látszik, hogy a haverok segítettek. Pont az benne a szórakoztató, hogy annyira gagyi. A tömegverekedési-mutatója szerintem nem túl magas, inkább arra jó, hogy tortával dobáljuk meg a rendőröket, vagy pornómagazinokat gyújtsunk fel színes bőrkesztyűben.

Az észak-ír Snow Patrol szekere állítólag bitang jól megy a levesen túl, legalábbis a nemrég kézhez vett hírlevél olyanokat szól, hogy egyrészt ők lesznek 2007 legsikeresebb rockzenekara, másrészt az Eyes Openből eddig több mint egymilliót adtak el világszerte. Nem sütném el még egyszer a cikk címét adó, egyébként is avas poént, mindenesetre beszélgetnék egyet a Snow Patrol marketinges emberével, valamit az a figura nagyon tudhat.

A papíralapú könyvkiadás egén évek óta gyülekező felhő az elektronikus könyvkiadás, aminek elméletileg ezeregy előnye van a tradicionálissal szemben. Olcsóbb, naprakészebb, környezetkímélőbb stb. A valóságban azonban még mindig nem igazán tudjuk, milyen is egy digikönyv. Hát most találtunk egyet – így néz ki - a nagy kiadók vezetői talán mégsem fogják tövig rágni a körmüket félelmükben, és az Alexandra sem zárja be a könyvesházait.

Egy nyári zivatar elején nyomtak kezembe egy kékeszöld színű intellektuális poplemezt: az Illuzio (furcsa név és rövid u és o) zenekar Lemonda (furcsa cím: szójáték?) című albumát, amit meghallgattam, és bár alapvetően tetszett, elszomorodtam tőle.

Az album szerzői kiadás, tartalma hangszerekben gazdag bágyadt dallamos hangulatzene, ami zeneileg franciás, szövegileg néha túlkapóan intellektuális: „Ha én lennék a szíve minden álma/hyper-bonvivánja/space-Casanovája” vagy „Duzzoghat a vágy egy döglött lovon/a gyeplőt, kantárt eldobom”. Néhány szövegrészben elmarad a hangulatfestés, és előjönnek a konkrétumok: „Kicsikém/maga egy tini ikon/a Story magazinon/azon a kedden”.