Saga nevű zenekarból többet is ismer a világtörténelem; a borítón látható fémlégy, vagy mi láttán először hirtelen azt is hittem, hogy ez valami újdonsült, tájékozatlan német true metál zenekar, és nem az a rockdinoszaurusz, akikkel kapcsolatban kábé tíz éve fogadtam meg, hogy a büdös életben nem fogom meghallgatni egyik dalukat sem, mert az arc, akinek először láttam Saga-cédét a kezében, a földkerekség legrosszabb haknizenekarában énekelt, és mint ilyen, a prekoncepció adott volt, és működött is jó ideig. Aztán a google-os oknyomozás során kiderült, hogy igen, ez mégiscsak az a zenekar, és az isten sem ment meg attól, hogy legalább négy perc erejéig bele ne füleljek a lemezbe. Francba.

Az előérzeteim persze nem csaltak. A Saga pontosan annyira ratyi zenét játszik, mint amilyenre számítottam; ilyen régies progresszív rock, ami már talán a legvirtiglibb bölcsészeknek is ciki. Kicsit olyan talán, mint a Rush, azzal a különbséggel, hogy abban van spiritusz, a Saga meg csak úgy létezik, a vakvilágba bele, gyártja a gyaníthatóan egyformán semmilyen lemezeket, mint a Trust. Nem rossz ez persze, meg van csinálva, hallatszik, meg húsz év alatt egy szélütött pávián is megtanul talán úgy gitárszólózni, mint Ian Chricton, (ezt most csak azért, hogy bebizonyítsam: én is ismerem az allmusic.com-ot), csak éppen értelme nincsen az egésznek. Semmi felforgató, semmi megrázó, semmi dráma nincs itt; lötyögnek a sziámi ikerként lemezre fosott dalok egymás után, és mire észbekapna az ember, nemhogy négy perc telt el az albumból, hanem egyenesen a negyedik szám szól úgy, hogy egy büdös hang nem maradt meg egyikből se. Talán a haveri köröm szűrésére alkalmas egyedül a Trust; az első jelentkezőnek örömmel odaajándékozom a korongot, utána pedig megszüntetek vele minden kapcsolatot, mert aki az ilyenért képes rajongani, az nem barátom egyáltalán.