Jó, elfogadom, hogy van igény a pletykaregényekre, meg hogy marketing nélkül a legjobb szerző sem él meg, de most már megint az történt, hogy agyonreklámoztak egy satnya sületlenséget – ráadásul úgy, hogy mindenki egyből vágta, hogy itt nyilván valami szart nyomnak nagy elánnal (sms-eket is kaptunk). Szerintem ez csak azért van, mert a könyvkiadás bizonyos szereplői még mindig nem nőttek ki a korakapitalista csodavárásból, és annyira igyekeznek látványos ziccereket bevinni, hogy ha egyetlen igazi tehetség sem terem a környéken, akkor fognak egy másodlagos tehetségűt, és kerítenek nagy feneket annak – igyekeznek „kultkönyveket” kiadni, pedig a hülye is tudja, hogy a kultkönyv az később válik azzá, miután sokan elolvasták.

Márpedig a Partitájm nyilvánvalóan kultikus botránykönyvnek íródott, és nagyon is céloz egy olvasóközönséget – azt most nem tudom megállapítani, hogy a célközönségnek bejön-e, az a tippem ugyanis, hogy én nem tartozom közéjük. Botránykönyv mondjuk azért, mert szépnek tartott emberekről állítja, hogy kicsi a farkuk, illetve felvarrt a mellük, és gazdagnak tartott emberekről mondja, hogy sikkasztanak, lopnak, hazudnak, vagy éppen szegények. Semmi sem az, aminek a sorozatokban meg a híradóban látszik. Húha!

A „kultkönyv” státuszra meg úgy hajt, hogy nyers a nyelvezete, tele van beszéltnyelvi fordulattal, szlenggel – egy csomót nem értek: mi az a cséving? -, magyaros helyesírással leírt angol szavakkal, szpícs, fíling stb. Meg úgy is, hogy egy vagány fiatal csaj szemszögéből nézi a világot, mert ezt a vagány fiatal csajok biztos szeretik olvasni.

Közben meg érezhetően tapos, hogy felháborítson valakit, mondjuk a célközönségét. Mondanom sem kell, engem a Flesh Gordon and the Cosmic Cheerleaders óta semmi sem háborít fel, ebből is látszik, hogy kihagytak a célközönségből. Mondjuk az azért kicsit visszatetsző, hogy az egész az úgynevezett Dombon játszódik (gyengébbek kedvéért: Rózsadomb), és a szereplők kizárólag keresztnevükön szerepelnek: Mária, Béla, Lujza, Zoltán.

Ami benne van, az nem nagy boszorkányság, egyharmad Szex és New York, egyharmad bridgetjones, egyharmad Jóban-rosszban. A szerző nyilván szerette volna elkerülni a közhelyesség vádját, ezért kizárólag közhelyeket pakolt az írásba, még az is benne van, hogy „nincs egy rongyom, amit felvegyek”.

Cselekmény az nincs; naplóbejegyzés-szerű fejezetek során ismerjük meg buta libának beharangozott főhősnőnket, aki mellesleg okosabbnak és kevésbé felszínesnek van beállítva, mint a többi papundekliszereplő. A fülszöveg azt ígéri, hogy a mindennapi történetekből gyilkos szatíra áll össze, ám ennek nyomát sem találtam, ezt amúgy teljesen lehetetlenné is tenné a már laposságig valódi karakterek, akiket a szerző az életből lopott, és maximum a nevüket változtatta át, de gondosan elhelyezett mellettük olyan infókat, melyekről, ha jártasak vagyunk a „gazdagok és szépek” világában, meg tudjuk állapítani, kicsodák. Ennek óriási kocsija van, annak jachtja, vagy éppen valamilyen kutyája, vagy csak nagyon kopasz. Én csak a saját nevén futó koldus Gábrielt ismertem meg, és a szerpentin tövében agyonlőtt Fenyőt, aki Gerő néven fut a könyvben.

A vége még tartogatott egy kellemetlen meglepetést. Az utolsó oldal után vagy hat egymással vetélkedő utószó igyekszik meggyőzni, hogy a Paál Cili csak álnév, és valójában az utószó szerzője írta a könyvet. Azért álnéven, mert olyan intim leleplezések lennének benne, amelyeket nem lehet névvel vállalni (semmi ilyesmi nincs benne). Azért olyan kínos ez így, mert a könyvet olvasva eleve nem érdekel, hogy ki írta. A hatos utószó mégis felkelti az emberben a gyanút, hogy nemhogy valójában nem egy helyes fiatal lány, hanem ahogy az a neten lenni szokott- inkább egy pocakos, kopasz, ötvenes férfi, mondjuk cápafoggal a nyakában.

Paál Cili: Partitájm
Absolut Media Kft, 2006, Budapest,
1980 Ft