Igazából biztos voltam benne, hogy nem fogom végigolvasni. Már a címlap is dögletes, W. Bush, amerikai zászló, pisztoly, Fehér Ház, hát köszönöm, de én az ilyen Elnök Emberei című propagandagiccsektől eddig is sikeresen megkíméltem magam. Aztán mégis végigolvastam. Egy csomó időm elment vele, de hiába, a rendőrből lett író profin megtanulta az információ fokozatos csepegtetésének a módját, ezért nem igazán tudtam félbehagyni. Ezt hívják izgalmasnak.

A Vér a véremből nyilván nem mérföldkő semmilyen stílusban, de biztos kézzel válogat a klisék közt, szereplői nem igazán háromdimenziós karakterek, inkább afféle skiccek, néhol egyenesen késő esti filmek karakterszereplői. Ez azonban nem számít igazán, hiszen ez nem úgy irodalom, ahogy azt az iskolában tanítják. Ez társasjáték – a nem túl eredeti sakk-hasonlatot maga az író is sulykolja – melynek figurái vannak. Ezek meghatározott szabályok szerint mozognak, köztük harc dúl. A győzelem csak az éles elmén és a taktikán múlik, nagyjából mentesek vagyunk a morális előítéletektől.

Az elnök lányát meggyilkolják egy félresikerült bankrablás során, amiről kiderül, hogy nem is bankrablás volt, hanem merénylet. A hullák szaporodnak – az első hetven oldalon vagy húszan nyiffannak ki. Igen kíméletlen halálokat tud kieszelni az író, és tulajdonképpen felháborító, amikor kiderül, hogy pusztán azért kellett meghalnia a két mentősnek, hogy a két sebesültet a kórházban összekeverhessék, egyszóval nem spórol a regény-taktikai hullákkal.

Mondhatnánk, hogy olyan, mint egy késő esti krimi a tévében, ha nem volna lefegyverzően és amúgy érthetetlenül naturalista – mindenkiről megtudjuk, milyen színű volt a zakójának a hajtókája, és így tovább. Hősünk ez esetben egy kiégett zsaru, aki ahelyett, hogy a cselekmény végére megtalálná morális vezérfonalát, még immorálisabb állapotba süllyed, és a Bahama szigetekre menekül, hogy mentse az életét. Kiderül ugyanis, hogy nem akármilyen gyilkos után nyomoz. Ahogy azt mondani szokták: a szálak a legmagasabb körökbe vezetnek. „És, ha az óriások táncolni kezdenek, a törpéket agyontapossák.”

A hátsó borítón látható hülye fejű író maga is gyilkossági nyomozó volt – biztos ezért nem húzza feljebb a cowboykalapot, nehogy felismerjük –, és nem a mély érzelmek bajnoka, viszont a párbeszédek pörögnek, és sokat tanulhatunk abból, ahogy főhősünk tárgyal a nálánál erősebbekkel. Vonatra, hosszú utazásra tökéletes olvasmány.

Most azonban csúnyán pofára estem: a kolofont akartam beírni, ezért elkezdtem keresni a fordítót, amikor nem találtam, gyanút fogtam, kicsit google-oztam, és kiderült, hogy ezt egy magyar ember írta - a copyright az övé, tehát minden bizonnyal Dr. Réti László, aki lehet akár a Magyar Ügyvédi Kamara elnökségi tagja, de lehet a fiatalabb is. A lényeg, hogy "meadow=réti". Valami mégsem stimmelt: gyakorlott fordítóként több helyen is kiszúrtam tipikus fordítási hibákat, és az a sötét gyanú ébredt bennem, hogy ez egy leplezett fordítás. De hogy lehet az ilyet kideríteni? Ha igen, a neveket biztrosan megváltoztatta. Vagy mégsem? Rákerestem az interneten a meggyilkolt lány nevére: Claudia Roswell, és ezt az egy találatot találtam: http://www.tksa.jp/R/S/t/rwl.html. Ez mi a franc? Kísértetiesen hasonlít egy titkosított weboldalra, amilyen a regényben is szerepel - életbiztosításként, ha huszonnégy óránként nem jelentkezik be a tulajdonos, elküldi a nyomozás egész tartalmát több ezer email-címre.

Marcus Meadow: Vér a véremből
Beholder, 2005, Budapest