Csáp Géza

Én meg azt hittem, hogy ez a metál Brainstorm. Fel voltam már készülve valami jó kis cinkre, felemlegetve a germán zenei családfát, a Phuldystól kezdve a Scorpionson át egyenesen a Helloween/Gamma Ray/Blind Guardian-féle operametál-vonalig, aztán amikor fejemben a már megírt első bekezdéssel kezembe vettem a lemezt, és megláttam a borítón azt a négy darab bögrét, belül meg a kopasz, körszakállas embert a Bruce Springsteentől lízingelt Telecasterével, rájöttem, hogy mellélőttem, de nagyon. A kurva életbe, hogy nem képesek egyes zenekarok rágooglézni a választott névre, mielőtt megalakulnak, vagy valami.

Noha azt hihetnénk, rég lehúztak minden bőrt az indiai mágikus realizmusról az angol nyelvű irodalomban, az, hogy tegnap este Kiran Desai kapta az 50,000 font pénzzel járó Booker-díjat, azt sugallja, hogy mégsem. Kiran Desai a legfiatalabb nő, aki valaha Booker díjat kapott – 1971-ben született. Az indiai születésű írónő – a valaha szintén Booker-esélyes Anita Desai lánya – az Arundhati Roy féle mágikus realista vonal követője, tegnap óta Booker-díjas regénye, a The Inheritance of Loss egy öreg bíróról szól, aki a Himalájába vonul vissza nyugdíjas éveire, de aztán mindenféle történik, és mégsem lesz olyan nyugis élete, mint azt képzelte. Kíváncsian várjuk, kiadja-e valaki Magyarországon, ahol a kiadók látványosan tojnak a Nobel után kb. a második legrangosabb nemzetközi brit díj nyerteseire.

Japánról valahogy kialakult az a közvélekedés, hogy ott minden szuperül meg van szervezve, mindenben nagyon profik, például vannak ugye a Sony kvarcórák, meg walkmanok, meg a sok nagy szórakoztatóelektronikai cég, és noha a II. világháborúban a rossz oldalon álltak, katonai szereplésük a maga módján meggyőző volt, milyen faszán odavágtak a ruszkiknak még Port Arthurnál és az amerikaiaknak is Pearl Harborban. És erre jön még rá az, hogy szamuráj, sógun, felkelő nap országa és egy csomó izgi dolog, mint például a gésák meg a cseresznyevirágzás az Ueno parkban. Aki eddig kellemesen eléldegélt ezzel a Japánról szóló minimálisan elvárható közhelycsomaggal, annak szinte revelatívan kijózanító lesz Ian Buruma könyve, A modern Japán.

Annak idején sok zenész álma volt, hogy egy napon az internet demokratizálja a zenekészítést online kollaborációkon és terjesztésen keresztül, megszűnnek a fizikai határok, összeomlanak a művészek közti hierarchiák, és a fű is zöldebb lesz. Sok ilyen kezdeményezés volt, a Cold Cut felrakott pár ingyenes hangmintát az oldalukra, a Future Sound of London ISDN-vonalon keresztül adott koncertet a stúdiójából, lehetett David Bowie- és NIN-számokat remixelni valamelyikük oldalán, már nem is emlékszem pontosan. Aztán minden figyelem a file sharingre és a hangmintákra terelődött, és hírtelen mindenki a szerzői jogi parákkal volt elfoglalva. Az internet vadnyugati kocsmává változott, ahol a zenészek pisztollyal a kezükben járkálva védik értékeiket, és úgy általában véve feszült a hangulat.

Talán a legális mp3-kereskedelem kicsit megnyugtatta a kedélyeket, mert páran újra rápörögtek a korábbi romantikus internetvízióra, látva némi reményt arra, hogy egy napon majd mind együtt zenéljünk.

A Rapture-nek nem lehetett könnyű új lemezt csinálnia, hiszen a pár évvel ezelőtti punk-funk divathullám fénye mostanra teljesen megkopott, és a trendi New York-iak is valami egészen mással vannak elfoglalva. Annak idején a megmerevedett indie rock megmentőjeként üdvözölt, táncolható punkzene szinte ki is merült a Rapture – Echoes lemezében, a többi próbálkozás már ezt koppintotta egyre laposabban, illetve a DFA kiadó körüli arcok még tudtak néhányat villantani.

Napvilágot látott Iggy Pop fellépői igénylistája (rider), ami valószínűleg a rock történelmében az eddigi legviccesebb ilyen lista. Hogy a koncertszervezésben kevésbé jártasak is értsék, egy átlagos rider tartalma többnyire kimerül a zenekar által igényelt technikai követelmények és egyéb kívánalmak felsorolásában, vagyis ilyen és ilyen hangosítás, plusz friss virágok az öltözőbe, huszonhárom fehér törölköző, négy rekesz viszki, esetleg egy kicsi kupac kokain.

Iggy esetében ez nem egy lista, hanem egy komplett esszé, egy tudatfolyam-kisregény, egy tizennyolc oldalas szabadasszociációs dolgozat, ami végig tele van személyeskedő beszólásokkal, fárasztó szóviccekkel és néhány iszonyú poénnal, ráadásul az egyik road írta. Említ például egy sztorit, amikor a megfelelő monitorhangszórókat tárgyalja, miszerint legutóbb Észak-Spanyolországban teljesen figyelmen kívül hagyták a kéréseit, és hangmérnök helyett egy dagadt, szakállas hippit küldtek, akinek fogalma nem volt a hangszínekről, plusz adtak pár leszakadt hangszórót, ami csak ajtók kitámasztására volt használható. Az ilyen és ehhez hasonló adalékokkal ellátott anyag főleg a stílusa miatt szórakoztató, ajánlom mindenkinek, aki tud angolul.

Csáp alig volt egy-két napos, amikor felraktuk az első toplistát, persze a Fókuszét meg a Libriét, mert ők elkészítik és elküldik maguktól. És rögtön el is szégyelltük magunkat, mert rájöttünk, hogy ezzel önfeledten a megatőke malmára hajtjuk a vizet és a könyvek azon rétegének biztosítunk további nyilvánosságot, melynek ismertségét így is óriásplakátok és rádióműsorok szavatolják. Továbbá úgy éreztük, hogy lustaságból mi is belenyugszunk a nagy számok törvényébe, ami Dan Brown könyveit hónapokig az élen tartotta, és csak arra jó, hogy elfedje az igazságot, azzal, hogy hitelesnek tűnik egy matematikai szinten, de pont a különböző minőségeket képtelen a maguk teljes gazdagságában közvetíteni. Márpedig az igazság ezekben a részletekben lakozik, mint vitamin a héjában. Így eldöntöttük, hogy legközelebb akkor közöljük a Fókusz/Libri megatoplistáját, ha mellette eredetibb, valóságosabb, lokálisabb toplistákkal is tudunk szolgálni, ám ez egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak.

Amellett, hogy A Metamor Szent Könyve rettentően szövevényes regény, farkasemberekkel, rókanőkkel, drogozó orosz titkos ügynökökkel, olajbiznisszel és buddhista bölcseletekkel, nem kell bután néznünk, ha egy bulin valami tudálékos Pelevin-szakértővel akadnánk össze.

Egyszerűen csak fel kell idézni a szerző saját munkájáról fogalmazott áltanulmányát a könyv hetedik oldaláról. A fiktív irodalomtudós (és két társa, egy rendőr és egy tévés műsorvezető) azt írják: "A szöveg természetesen nem méltó komoly filológiai és kritikai elemzésre. Az a pszeudo-keleti popmetafizika, amelynek ismeretével nem tud nem elhencegni a szerző a hozzá hasonló lúzerek előtt, a komoly és az életben a helyüket megtaláló emberekből legfeljebb együtt érző mosolyt vált ki."

Találtunk egy ilyen videót és megosztási kényszerünk lett tőle. Ha akar sírva röhögni az indiai Michael Jacksonon, tessék klikkolni.

 

A tudós multiművész, akinek munkásságát gyakran követjük kitüntetett figyelemmel, nemrég újabb regénnyel örvendeztette meg fanklubját:Egy halott naplója címmel megírta, milyen lesz az, amikor majd meghalunk, és még utána is termékmenedzsereknek kell lennünk egy jó nagy túlvilági plázában.

Amiért most jó előre szólunk, az az, hogy a művet a mester színpadra is viszi, most szerdán, este nyolckor, a Jövő Háza Fogadóban, nem kisebb színészek közreműködésével, mint Najmányi Theremin László, vagy Elek István Kada és Tóth Gábor zajművész. Zenei hátteret egyébként nem ő, hanem dj Palotai fog szolgáltatni, ami egy újabb ok lehet a részvételre.