Japánról valahogy kialakult az a közvélekedés, hogy ott minden szuperül meg van szervezve, mindenben nagyon profik, például vannak ugye a Sony kvarcórák, meg walkmanok, meg a sok nagy szórakoztatóelektronikai cég, és noha a II. világháborúban a rossz oldalon álltak, katonai szereplésük a maga módján meggyőző volt, milyen faszán odavágtak a ruszkiknak még Port Arthurnál és az amerikaiaknak is Pearl Harborban. És erre jön még rá az, hogy szamuráj, sógun, felkelő nap országa és egy csomó izgi dolog, mint például a gésák meg a cseresznyevirágzás az Ueno parkban. Aki eddig kellemesen eléldegélt ezzel a Japánról szóló minimálisan elvárható közhelycsomaggal, annak szinte revelatívan kijózanító lesz Ian Buruma könyve, A modern Japán.

Buruma – aki a neve ellenére se nem afrikai, se nem ázsiai, de még csak nem is holland, hanem Hollandiából származó fríz – még egyetemista korában ment először Japánba tanulni, később éveket töltött el ott, és korunk egyik legtekintélyesebb Ázsia-szakértőjének számít. De ez még semmi: képes élvezetes stílusban írni, és a lehető legkevesebb információ segítségével hiteles képet adni egy országról.

A modern Japán tehát 1853-ben született meg, amikor egy amerikai csatahajó beállt a jokohamai öbölbe és gazdasági együttműködést kényszerített rá az elszigetelődött szigetországra. A csatahajó tűzerejét nem is igen lehetett hozzámérni a japán hadsereg tűzerejéhez, az országban ugyanis be voltak tiltva a lőfegyverek. A sógunátus hamar megbukott, az elszigeteltségnek egycsapásra vége lett, és jött a másik véglet: a nyugatmajmolás. A sógunátus alatt jelképessé degradált császárságnak visszaadták a valódi döntéshozó hatalmat, amit akkor már hét évszázada a sógunok gyakoroltak.

A lényeg röviden az, hogy a japánok egészen máshogy reagáltak a nyugati kultúra betörésére, mint más ázsiai gyarmati népek. A japánok mindent megtanultak, és átvettek, amit lehetett, hogy a nyugat minden tudásával felfegyverkezve egyszer bebizonyítsák, hogy ők akkor is felsőbbrendűek. Sajnos azonban ötven év kevés mindahhoz, amit Európában ötszáz alatt játszottak le: a sintoizmusból államvallást csináltak, a császárból félistent, alá parlamentet, egységesítették a nyelvet, megteremtették a nemzeti mítoszt, miközben erőszakkal beindították a késésben lévő ipari forradalmat, és nekiláttak gyarmatokat szerezni. Szóval ez így annyira sok volt, hogy a huszadik század elején a japán nép a kollektív idegösszeomlás szélén állt.

Aztán beindult a szekér, és a cári flotta felett aratott 1905-ös Port Arthur-i győzelemmel megkezdték a nagy gyarmatszerző és faji háborút, ami 1945-ben ért katasztrofális véget – mint az köztudott. Sajnos azonban rá kell jönnünk, hogy a japánoknak sosem sikerült erős imperialista államot építeniük, erős iparral és hadsereggel, központosított hatalommal. Mindez csak távolról tűnik így. Valójában folyamatosan a farok csóválta a kutyát, az első kivételével az összes háborút puccsista generálisok indították Tokió hozzájárulása nélkül. A hadsereg, ami egy ideig sikeres volt és fegyelmezett, legkésőbb Nankingban (ahol hat hét alatt 250 000 civilt mészároltak le) vérivó vadállatok csordájává züllött. Tokióban folyton megdöntötték a kormányt, és vagy a generálisok vagy jobboldali népvezérek neveztek ki miniszterelnököket, az úgynevezett nép pedig nemigen szólhatott bele az eljelentéktelenedő parlament ügyeibe.

Aztán 1945-ben bedőlt az egész illúzió, jöttek a bombák és az amerikaiak, és a porig alázott japánok őszinte csodálattal és imádattal követték a megszállókat egy amerikai típusú társadalmi berendezkedés felé, melyből szinte csak az általános választójog valósult meg, illetve az, hogy a hetvenes-nyolcvanas években – az úgynevezett burborékgazdaság éveiben – a japánok nagyon meggazdagodtak. Sajnos arról is kiderült, hogy kamu, azóta nem dübörög a gazdaság.

A hivatalos könyvismertető a következőképp végződik: … és végül arról szól …”hogyan volt képes az új japán vezetés amerikai irányítással hátat fordítani ennek a száz esztendőnek, és felépíteni egy versenyképes, nyugati típusú demokráciát”. Ez tipikus könyvajánló szöveg, de aki írta, nyilván nem olvasta végig a könyvet, mert az pont arról szól, hogy Japán mennyire nem volt képes minderre. Hogy a háború utáni amerikai vezetés amellett, hogy a gazdasági növekedés pályájára állította az országot, és megszüntette a hadsereget, épphogy megerősítette azt az elitet, amely az országot háborúba sodorta. Külön érdekes a fokozódó hazai politikai ütésváltással a háttérben figyelni a japán modellt. Ebben az összehasonlításban még így is mi vagyunk a „versenyképes, nyugati demokrácia”. A japánok volt háborús bűnösökből verbuválódott kormányai a gazdasági növekedés segítségével ötven éven át tartották fent velejéig korrupt és antidemokratikus, párbeszédképtelen rezsimjeiket, melyek könnyű szerrel uralkodtak egy folyamatos identitásválságban vergődő, megalázott és elidegenedett nép felett. És még mi panaszkodunk a huszadik századra. Magyarnak lenni sokkal jobb.

Ian Buruma: A modern Japán
Fordította: Komáromy Rudolf
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006
2500 Ft