Az eddigi gyakorlattól eltérően (lassan fogat hullató, nyolcvanas években fénykorukat élő zenekarok) egy friss, modern darab kerül be a sorozatba, még mielőtt vén szarnak titulálna a blogon lelkesen kommentelő nép. A Stone Sour persze nem csak azért került be az illusztris társaságba (muhaha), mert friss, meg új, mert ezen az alapon a My Chemical Romance is itt lehetne, de nem akarok ízléstelenkedni, hanem azért, mert kurva jó albumot raktak össze az idén, amit tulajdonképpen egy hónapja folyamatosan hallgatok.
Iowa, ahonnan a lelkes fiatalemberek származnak, nem éppen festői tájairól ismert környék, 7 hónapot eltöltve a tehenek és kukoricaföldek között csak azon csodálkozom, hogy a Slipknotban hallható dolgoknál nem idegesebbek a zenészek, mert ha nekem kellene ott élnem, olyan halálmetált játszanék, mint állat. A Stone Sour ezzel szemben úgy tűnik, mintha az olyan dolgok kiélésének színtere lenne, melyeket James Root gitáros (#4) és Corey Taylor énekes (#8) a Slipknotban nem élhetne ki maradéktalanul, mondjuk a dallamos éneklés, és a lazább riffelés.