Azoknak az íróknak, akik biztosra mennek, van egy jól bevált módszerük arra, hogy az olvasóval elfogadtassák főhősük világnézetét. Ez a varázsösszetevő pedig a betegség. A legjobb, ha nem testi rokkantság, hanem szellemi hátrány sújtja a főhőst, lehetőleg valami olyasmi, ami kitaszítja az emberi társadalom szokásos szövetéből – beszédhiba, autizmus, idiotizmus, kóros szerencsétlenség - és a perifériára löki, ahonnan nézve minden vicces vagy érdekes, vagy hátborzongató.
Esetünkben a kóros gyűjtőszenvedély emészti fel a főhős életét, aki amúgy tökéletesen szánalomra méltó, jelentéktelen alak. Az élete is jelentéktelen, és az első oldalakon elbaltázott öngyilkossági kísérlete is jelentéktelen.