Ön mihez kezdene, ha radikálisan bevállalós természetének hála egy reggelen a londoni Victoria pályaudvaron találná magát két gyerekkel, egy feleséggel, néhány bőrönddel és párszáz fonttal a zsebében? Állásajánlat nélkül, tankönyv-ízű angol kifejezésekkel a nyelvén? 2004 májusa óta ez a reggel számos honfitársunkra rávirradt.
Mészáros Antónia a BBC riportereként egy éven át követte egy tucat uniós bevándorló sorsát Londonban, főképp lengyelekét és magyarokét. Ha valakinek illúziói lettek volna, most itt az alkalom: Az Unió nomádjai eloszlatja őket.
Például az imént felvázolt szituáció egyik leggyakoribb végkifejlete a hajléktalanság. Sokan ki sem jutottak a pályaudvarról: hónapokig a váróban alszanak. És elsősorban nem azért, mert tudatlanok, naivak, ügyetlenek – bár ez is közrejátszik a dologban – hanem azért, mert míg itthonról az angolok jó fejnek tűntek, hogy megnyitották a munkaerőpiacukat, otthon már korántsem fogadta egyértelmű lelkesedés az intézkedést. Ezért a komoly munkaerőhiánnyal küszködő országban a beáramló munkaerő elhelyezésének megszervezésére már nem jutott elegendő politikai akarat vagy szervezőkészség. Az állásközvetítők csak azokat tudják segíteni, akik jól beszélnek angolul, kiismerik magukat a helyi bürokráciában, és jól felkészültek a külföldi munkavállalásra.
Azért elvétve akad egy-két sikersztori is: voltak családok, melyek félévnyi hajléktalanság után találtak munkát és fedelet a fejük fölé. De pár év után a legsikeresebb fiatal brókerek is hazavágynak. Bár akkor meg már hazajönni nehéz. A legjobb tehát el se menni. Mindenki maradjon a fenekén. Amúgy a legtöbben pont ezt teszik. Amerikával ellentétben az Unió lakosságának alig két százaléka él szülőföldjétől távol. Nem vagyunk valami mobilak.
Mészáros Antónia: Az unió nomádjai
Népszabadság Könyvek, Budapest, 2006
2790 Ft
