Matisyahut első látásra nem is hittük el, talán tavalyelőtt futottunk bele valami tévéshow-s fellépés felvételébe, és ugye nem mindennap lát az ember szakállas-öltönyös haszid zsidót reggae-t énekelni, ráadásul nem is rosszul. Aztán Matthew Paul Millernek bejöttek a dolgok, a mostani, második stúdióalbuma már aranylemez, nemrégiben pedig a Bonnaroo fesztiválon már nyolcvanezer ember előtt lépett föl.

Matisyahu (a név a Máté, Mátyás - az angol Matthew - askenázi héber-jiddis megfelelője) csak néhány éve csatlakozott a haszid közösséghez, előtte úgymond megmerítkezett az életben, New York-i iskolájában papucsos-rasztás hippi volt, majdnem fölgyújtotta a kémiatermet, aztán elvonult a hegyekbe elmélkedni, ahol nagy igazságokra jött rá, végül Izraelben kötött ki, ahol megértette, milyen fontos megtalálni a zsidó gyökereket ésatöbbi. Mikor visszatért Amerikába, kicsit megroggyant, nem találta a helyét, lelépett a Phish nevű zenekar turnéja nyomában hónapokra, aztán egy oregoni "erdei iskolában" jött helyre, és más emberként tért vissza New Yorkba. Ja, és ekkor még mindig csak 19 éves. Itt találkozott egy haszid rabbival, akinek a hatására ő maga is a szigorú tradicionális zsidó szabályok szerint kezdett élni, és él ma is. Azért már korábban is emszízett, szóval ez a képesség nem ekkor támadt benne, de lemezeket csak ezután adott ki mint Matisyahu.

Páréves szubkulturális és underground népszerűség után hirtelen, főleg tévéshow-knak köszönhetően (melyekbe nyilván csak mint mutogatni való érdekességet hívták meg), betört a mainstreambe, és a Youth megjelenése már szupersztárstátuszban találta. Aranylemez, nyolcvanezer ember, mint fentebb említettük.

A lemez nagyot merít, főleg reggae-ből, de van hip-hop és kevés rock is, szerencsére mégis konzisztens tud maradni. Végigjárja a stílus állomásait a Redemption Songtól (ehhez, hogy is mondjuk, talán túlzottan is alázattal nyúl, a What I'm Fighting For majdhogynem ugyanaz, mint a nagy előkép) a mai dancehall melodikusabb ágáig, sőt a P.O.D.-s együttműködés tapasztalataiból és természetesen a haszid vallásos énekből is beemel egy keveset. A szövegekben persze nem kell nagyítóval keresni a vallásos utalásokat, szerencsére a reggae az a zene, ahol ez egyáltalán nem gáz, sőt. Ráadásul Zionnak, az ígéret földjének az emlegetése, amit ugye pont a judaizmusból kölcsönöztek a rasztafárik, már eleve be van járatva a stílusban, így Matisyahunak egyáltalán nincs nehéz dolga, szinte ugyanarról kell énekelnie, mint mondjuk Bob Marley-nak, még ha egy kicsit másképp is gondolja. Ezzel együtt nincs semmi ideológiai terheltség a zenén, Matisyahuban pont annyi hippi maradt, hogy a lazán viszonyuljon a dologhoz. Sokan azonban éppen a szövegek közhelyességét róják föl neki, ugyanezt azonban föl lehetne róni az egész stílusnak, az azonban biztos, hogy sokkal élvezetesebb olyan reggae-t hallgatni, amit komolyan gondol az előadó, mint valami félig őszinte Jah-zást és jamanozást.

A lényeg: jó kis lemez ez, bár azért az Eeek-a-Mouse egyediségéhez való hasonlítást túlzónak érezzük, és a Lion Sleeps Tonightra hajazó számot is léptetni szoktuk, de összességében kellemes, ajánlható, bár rajongani talán csak a következőért fogunk.