Csáp Géza

Sörgyáras promópartin lépett fel a francia Nouvelle Vague csütörtökön este. A szűkre szabott (azaz regisztrációval és meghívókkal tizedelt) közönséget a városligeti Olof Palme Házba csődítették a szervezők, akik az új sörbrand marketingkampányának nyitányaként ingyér elhozták nekik a nyolcvanas évek újhullámos, posztpunk zenéit bossa-novás eszközökkel feldolgozó formációt, illetve annak négy tagját. Az együttes frontvonalát a gitáros-énekes Gerald Toto és két énekesnő: a vampos Phoebe Killdeer és a cukorfalat Mélanie Pain alkotta, a pontos ritmusért egy számunkra ismeretlen fickó felelt a kongák és egyéb ütőscuccok közé bújva.

Igaz, hogy a múlt század elején a Király utcában és a Nagykörúton költöztek be az írók, költők, publicisták a kávéházakba, de ezt a hagyományt Pesten egyáltalán nem sikerült feléleszteni – hála a vendéglátósok közönyének, vagy annak, hogy feltalálták a rádiót, és a Danubius cöccögésére egyszerűen nem jön az ihlet.
Szentendre mint a szabadgondolkodású művészek utolsó búvóhelye a nyolcvanas években, valóban formálhat némi jogot a Művészetek Fővárosa címre, ha egy kicsit nagyzolósan hangzik is. A programsorozat keretében megpróbálják feléleszteni az imént említett hagyományt, és egy egész derékalj írót kivezényelnek – lehetőleg sétahajóval – Szentendrére, beültetik őket egy-egy kávézó, kocsma kirakatába, és tollat adnak a kezükbe, hogy írjanak valami szépet Szentendréről. Miközben persze tömik őket étellel, itallal, ami csak beléjük fér. Ez amúgy a régi Király utcai recept. Egy író a kirakatban bármennyit is tud enni-inni, sokkal több hasznot hoz azzal, hogy odavonzza a sznobokat és kékharisnyákat.

Madafaka Szegeden csomaggá változik, de odáig is el kell jutni:

Ugorjunk vissza először is két napot. Aberrált megkérdezi, hogy van-e kedvem meglátogatni a Szegedi Ifjúsági Napokat Szegeden és én hosszas hezitálás után másnap este rábólintok. Sokat nyom a latba, hogy a kocsi (amit az első nap kijavítottak, hogy autó, mert a kocsi az a lovaskocsi még annak ellenére is, hogy tudomásom szerint a távolsági busz - azaz a coach - a magyar kocsi szóra vezethető vissza, és semmi köze nincs az edzőhöz), amivel jöhettem volna sofőröstül visszakozott, így fölszabadult egy név a viplistán. Úgyhogy most, mint Artist villogok.

Ezt a lemezt igazából csak azért hallgattam meg, mert az Americannél jelent meg, ami Rick Rubin kiadója, és arra voltam kíváncsi, hogy egyrészt vajon Tom Petty is belépett az újra felfedezni való zenészek közé, akiket Rubin előszeretettel porol le, és tesz velük csodákat, másrészt hogy miféle csodát tud vele tenni.

Zajlik az élet. Vietnami boltok nyitnak, orosz balalajka bárok becsuknak, a bevásárlóközpontok születésnapi rendezvényt tartanak, vietnami kislány térdig áll a pocsolyában, Niels Bohr és Albert Einstein almabort isznak egy padon, Bukowski a második sorba parkol és a kocsija alá húgyozik, egyszóval semmi különös, csak cammog az élet a Schönhauser Allee-n, Berlinben, a multikulti fővárosában. Wladimir Kaminer, a nálunk korábban megjelent Orosz Diszkó és Utazás Trallalába című könyvek szerzője azonban orosz bevándorló lévén jellegzetes másnapos idiotizmussal minden hétköznapi apróságot érdekesnek talál, és ahogy leírja, egy darabig tényleg az is.

Azt hiszem, Johnny Cash-nél szebben kevés zenész távozik, még halála után is sorban jelennek meg a lemezei, a legutóbbi az American Recordings-sorozatból, aminek a második sikerkorszakát köszönheti. Tudják, ezek azok a felvételek, melyek Rick Rubin produceri munkájával készültek, ezeken vannak a híres feldolgozások is (Personal Jesus, Hurt, például). A most megjelent album az ötödik a sorban, és most úgy tűnik, lesz még valamikor egy hatodik is. Ezen van viszont az a dal, amit utoljára írt, a Like the 309, egy másik saját szám mellett, a lemez többi felvétele ismertebb vagy kevésbé ismert countrysztárok dalainak a feldolgozása.

Az előző kispálos poszthoz néztük meg a zenekar honlapját, amin viszont komoly dolgok folynak, például kirúgták Mike dobost, aki kissé sértődött hangú bejegyzésben búcsúzik, aztán Lovasi tárja fel, hogy felmerült a zenekar feloszlatása, illetve Lecsó is csak a csöndes-ülős koncerteken játszik velük ezentúl. Szóval zajlik az élet, olvassák az augusztus 21-ei bejegyzéseket! 

Bűnhődjön az, aki valamiféle perverz műveltséghajhászásból, vagy könnyelmű szórakozni vágyásból úgy határoz, nem volt elég a Vörös Pimpernelt megnézni egy csomó délelőtti ismétlés alkalmával, meg kell venni az Ulpius Ház étvágygerjesztő új kiadását, és el kell olvasni friss szemmel. Aki abban a hitben élt, hogy a Vörös Pimpernel a moziból ismerős kardozós-vágtatós romantikus kalandfilm ősformája és non plus ultrája, annak talán csalódást fog okozni, hogy a könyv fele szalonokban és operaházakban játszódik, női sóhajtozások és csintalan praktikák közepette. Azon mondjuk nem csodálkozhatunk, hogy tele van negédes idillekkel, a szereplők saját típusaiknak hibátlan megtestesítői, és a cselekmény nem bonyolultabb, mint a Tenkes Kapitányának a storyboardja.

Hogy néz ki egy megafesztivál Észak-Európában? Mekkora a szarkupac a dán mobilvécében, és hogy mulatnak a nem magyar urak? Milyen lehet az elektrosokkolós ivászat, és hogy működik a sörbong? A Roskilde Festival Dánia és a skandináv világ legnagyobb zenei fesztiválja. Tulajdonképpen olyan, mint a Sziget, csak hát ők kicsit régebben kezdték, mint ahogy minden egyebet, úgyhogy mégsem egészen olyan. Például minden nyereséget Kambodzsába küldenek, hogy ezer év múlva majd ott is lehessen örülni. Olvassanak a Roskildéről az Indexen!

Én az a korosztály vagyok, aki a negyedik Kispál-lemeznél kezdett el hűtlen lenni a zenekarhoz, szóval a "Kispál originál"-projekt pont engem céloz, már ha céloz valakit egyáltalán. Amennyiben ugye az első négy lemez számaiból válogatnak, és eredeti felállásban játszanak (Brautigam Gábor - dob, Kispál András - gitár, Lovasi András - basszus, ének). Sőt több koncerten a kezdeti időszak basszusgitárosa, Ózdi Rezső is vendégszerepel majd.