Csáp Géza

Lindsay Lohanről természetesen semmi más nem jut az eszünkbe, mint hogy kiskorában ő játszotta az ikreket (mind a kettőt) valamelyik Két Lotti-klón filmben, és ez még mindig több, mint amit valaha is tudni akartunk róla, de most itt van ez a lemez, azzal a címmel, hogy Egy kicsit személyesebb, önvallomás biturbó, gondolhatják. Nincs semmi baj különben azzal, ha színészek énekelnek, vagy fordítva, miért ne tennék, persze addig, amíg valamennyire is értékelhető produkciókban vesznek részt, és ez itt az (valamennyire), amire az is utal, hogy éppen értékeljük.

Nem tudjuk, ki kezdte el, de a brit zenei sajtó előszeretettel hívja "diskának" a zenéjüket, ami a diszkónak és a skának lenne a keveréke, ami ugyan jól hangzik, de elég nagy hülyeség. Ők is a brit újrockot nyomják, bár igaz, hogy néhol felütéses gitárral, nagy ritkán meg flitteres szintihangokat lehet hallani valahol a háttérben, de ettől ez a diskázás még erősen idegesítő okoskodás marad. (A brit 2tone ska újraértelmezésében egyébként ebből a mezőnyből a Dead 60's nagyobbat alakít, csak hogy megemlítsük.)

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lemez ne lenne jó, sőt, kifejezetten erős, megvan benne az a nehezen meghatározható dacos felállás és némi prosztóság, ami ilyen formában valahogy csak a britekre jellemző, és amitől jó az ilyen zene, ellentétben a művészieskedő hegyescipősök dolgaival.

Michael Hutchence-t, az INXS egykori énekesét 1997. november 22-én holtan találták egy sidney-i hotelszobában, a padlón térdelve, az ajtó felé fordulva, meztelenül. Felakasztotta magát a saját övére, de a csat eltörött. Az igazságügyi orvosszakértő később arra jutott, hogy alkohol és pszichiátriai gyógyszerek hatása alatt öngyilkos lett, de addigra már elterjedt a pletyka, hogy maszturbálás közben érte a baleset, az akasztással ugyanis állítólag különleges kéjérzet érhető el. Az INXS ebben a legalábbis érzékeny szituációban tovább működött, több énekes is megfordult benne, például Terence Trent D'Arby, de a legendakreálás érthető módon kissé megakadt, annak ellenére, hogy aki a harmincas-negyvenes korosztályból azt állítja, hogy sosem bulizott a Suicide Blonde-ra, az hazudik.

A gördeszkás ska-punkot itthon senki sem testesíti meg jobban, mint a Skafunderz zenekar, tekintve, hogy - a honlapjukat idézve - három debreceni gördeszkás alapította, illetve először punkot játszottak, aztán meg elindultak a ska felé, és kikötöttek a jobb híján ska-punknak nevezett stílusnál. Olyasmire kell gondolni, mint a Reel Big Fish vagy a Less Than Jake, csak az egészet Floridából vagy Kaliforniából át kell tolni Debrecenbe. Az öt éve működő zenekarnak ez a második lemeze, NKA-támogatást kaptak rá, de egyébként is felívelőben a pályájuk: ők lettek a tavalyi szigetes tehetségkutató közönségdíjasai, és egyre több fesztiválon lépnek fel. Mi eddig összesen egyszer láttuk őket az EFOTT-on, tavaly, az meggyőző volt, és lemezen is kiválóan hozzák a 2 tone- és ska-punk alapokat. A szövegeken azért tudnánk kötözködni, de nem fogunk, végülis egy szimpatikus fiatal zenekarról van szó.

A Strokesszal kapcsolatban állandósulni látszott a tanácstalanság, hogy akkor most jók-e vagy sem, mértékadó zenekritikusok hőköltek vissza attól, hogy állást foglaljanak, de nekünk szerencsére nem kell ilyesmivel foglalkoznunk, mivel az ösztönös zenehallgatás hívei vagyunk (ami miatt például az istenért se tudtuk megszeretni a Franz Ferdinandot, Rihannát viszont de), és így csak azt kell megfigyelnünk, hogy a szükségesnél többször betesszük-e a lejátszóba az adott lemezt. A Strokes harmadik albumával ez volt a helyzet, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy pontosan hány százalékban (sok) másolják melyik hetvenes évekbeli rockzenekart. (De a mértékadó zenekritikusok is inkább abba az irányba kezdenek szavazni, hogy jók, sőt.)

Mi másra gondoltunk volna, amikor hallottuk, hogy Dés László kortárs gregorián lemezt adott ki, mint hogy a) a neves filmzene- és dzsungelkönyve-zeneszerző egy elborult pillanatában konkrétan gregorián zene komponálására adta a fejét; b) hogy megpróbálkozik a gregorián zene poppiacra vezetésével, mint már oly sok rossz emlékű produkció? Szerencsére nem erről van szó, egy kísérleti, ám fogyasztható dzsesszlemez született, melyen gregorián énekművek és azok dzsesszes "továbbgondolásai" szerepelnek. Úgy kell elképzelni, hogy a Voces4 énekegyüttes előadja mondjuk a Te laudamus Domine című 14. századi milánói ambrozián éneket, mely a mennyben trónoló Urat és Krisztust dicsőíti, aztán amikor befejezték, Dés és a Balázs Elemér Quartet folytatja modern dzsesszel.

A külföldi gyártás miatt több hónapos csúszással, de megjelent a magyar skába új életet lehelő PASO régóta várt, első "hivatalos" nagylemeze, a skára specializálódott amerikai Megalith kiadónál. Amikor a zenekar kissé fellengzős nevével két és fél éve felbukkant, valami teljesen egyedi dolgot csináltak, komplex, alapvetően ugyan skából építkező, de punkos, streetrockos, illetve dubos, reggae-s elemekkel is megspékelt számokkal. Nem csoda, hogy hamarosan őket ajnározta mindenki, a zenekar demónak becézett tulajdonképpeni első lemeze pedig az egyik legtöbbet másolt-letöltött magyar kiadvány volt akkoriban, olyanoknak is megvolt, akik egyébként azt sem nagyon tudták, mi az a ska.