A Strokesszal kapcsolatban állandósulni látszott a tanácstalanság, hogy akkor most jók-e vagy sem, mértékadó zenekritikusok hőköltek vissza attól, hogy állást foglaljanak, de nekünk szerencsére nem kell ilyesmivel foglalkoznunk, mivel az ösztönös zenehallgatás hívei vagyunk (ami miatt például az istenért se tudtuk megszeretni a Franz Ferdinandot, Rihannát viszont de), és így csak azt kell megfigyelnünk, hogy a szükségesnél többször betesszük-e a lejátszóba az adott lemezt. A Strokes harmadik albumával ez volt a helyzet, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy pontosan hány százalékban (sok) másolják melyik hetvenes évekbeli rockzenekart. (De a mértékadó zenekritikusok is inkább abba az irányba kezdenek szavazni, hogy jók, sőt.)
A milliomoscsemete Julian Casablancas énekes néhol egészen kiválóan utánozza Lou Reedet, sőt a Heart in a Cage-ben még Iggy Popot is, de mi leszünk az utolsók, aki pont ezt fogják felróni neki. A lemezen persze sokkal több hatás (vagy ízlés szerint: nyúlás) felfedezhető, és a zenekar, talán a sok korábbi kritkára frappáns válaszul egészen hülye idézeteket is elhelyez a zenéjében, kezdve a Juicebox című kislemezdal Peter Gunn-témájától a Razorblade Barry Manilow-kölcsönzéséig, sőt a gitárt is leteszik a csak billentyűvel kísért Ask Me Anything-ben. A lényeg, hogy nem lett igazuk azoknak, akik a második lemezzel temetni kezdték a zenekart, mondván, hogy egytrükkös banda, akik azt az egyet már kimerítették, mi a magunk részéről mostanra elhisszük nekik ezt a New York-i artrock-életérzést vagy micsodát.
