Végre egy bennfentes válaszolja meg a hazai zenei világot csaknem egy hete lázban tartó kérdést, nevezetesen, hogy mi a francot csinált a Guns N' Roses frontembere azokban az órákban, amikor már rég Budapest felé kellett volna repülnie, illetve a színpadon kellett volna állnia, de ezek helyett inkább hisztériázással foglalkozott. (Jó, ezzel a lázzal túloztunk nem is kicsit, de azért Önöket is érdekli, nem?)
Don Delillo tipikusan az a szerző, aki évek óta billeg az összműveltségi tudatküszöb határán, de képtelen áttörni rajta, viszont nem is csúszik vissza a teljes ismeretlenségbe, hála azoknak a befutottabb szerzőknek - Bret Easton Ellis, Jonathan Lethem -, akik folyton hivatkoznak rá, mint meghatározó élményre. Az Ulpius Ház most bevállalta, hogy magyarul is megcsinálja 1985-ös sikerkönyvét, a Fehér Zajt. Elek posztja következik.
Van az amerikai regényirodalomnak legalább két furcsasága: az egyik az, hogy kábé a háromnegyede társadalomszatíra (merthogy hová is fajult az amerikai álom), a másik furcsasága pedig az egyetemi regény. (Ez utóbbi általában valami professzorról szól, aki elkerül egy amerikai típusú, világtól elzárt egyetemre, és ott aztán belebonyolódik mindenféle szakmai és hatalmi kavarásokba, néha még szerelmes is lesz, közben pedig írja az értekezését valami egészen érdektelen kérdésről.) A Fehér zaj, Don Delillo 1985-ös, magyarul a minap megjelent kultuszregénye ez is meg az is: társadalomszatirikus egyetemi regény.
Két amerikai producer beszélget: "Csináljunk valami jópofát színészekkel, de ne szakácskönyvet."
"Cool, de mit?"
"Valamit, amit gyerekek és felnőttek is vesznek."
"Egy meselemezt?"
"Inkább egy színészes altatólemezt"
"Great!"
Tudjuk, hogy ez már ment egy kört az ún. blogoszférában, ráadásul ez minden idők legnézettebb videója a YouTube-on, de sebaj, kitesszük mi is, mert vicces, adtunk is rá egy tiszteletbeli ötöst. Judson Laipply amerikai komikus hat percben összefoglalja a tánc és főleg a videóklipkoreográfiák történetét a rock and rolltól kezdve. Vanilla Ice és MC Hammer a legjobb, emlékeznek még utóbbi abroncsos bugyogójára?
Nick Hornby írói munkásságát a kezdetek óta követem. A 90-es évek közepén jelent meg a Focilázra fordított Fever Pitch magyarul, és mindig öröm, ha az olvasó olyan szerzőbe botlik, aki hozzá hasonlóan halálosan bele van habarodva valamibe. (Akkoriban lelkesen foglalkoztam futballszurkolással.) Hornby a harmincas évei közepén tartott, amikor első könyvét kiadták, és kapásból nyakon csapta a siker. A Fever Pitchből hamarjában csináltak egy filmet Colin Firthszel Angliában, aztán tavaly még egyet, Hollywoodban. Utóbbit vetítették nálunk is, a brutális Szívem csücskei címmel, kis híján megnéztem, de idejében megtudtam, hogy nem a futballról, hanem a baseballról szól.
Holnap lesz ugye a Guns N' Roses-koncert Budapesten, bár én még mindig adok 20 százaléknyi esélyt, hogy valamiért elmarad, és akkor tudósíthatunk majd az emiatt kitört zavargásokról, felborogatott autókról, betört kirakatokról és zokogó hozzátartozókról, már ahogy az szokott lenni.
De nem is ezért írunk, hanem mert itt van Axl Rose-ról egy viszonylag kurrens kép, azért, hogy megismerjék holnap, illetve egy kéthetes videó az európai turné egyik bemelegítő koncertjéről, bemelegítésképp. (A linkelt cikkből egyébként kiderül még az is, hogy Axl kedvenc könyve a Kamera által homályosan Philip K. Dicktől, ki gondolta volna.)
Egy jobb felső sarokba csavart szabadrúgásnál, egy pimaszul sarkazott gólnál, egy felszabadító rúgásnak szánt öngólnál is többet érhet egy érdekes adat. Gyors keresés a Google-on és megtudjuk, hogy mi a kedvenc étele Martin Feichtingernek, az osztrák második ligás Schwanenstadt csereközéppályásának, melyik észt bajnokin született minden idők balti nézőcsúcsa, mi jutott először Roberto Baggio eszébe az 1994-es világbajnokság döntőjében kihagyott tizenegyese után.
Mintha az internet kínálta bőséggel nem tudna mit kezdeni a 2006-os Vb-kalauz szerzőpárosa. (Igen, kell a kötőjel a könyv címében, nem úgy, ahogy a címlapon látható. A korrektorunk ugyanakkor boldogan fedezte fel, hogy egy ennél jóval cselesebb kifejezés – az UEFA-kupa-mérkőzés – jól szerepel a könyvben.) A sportújságírás még nem jutott túl a pozitivista korszakon, adjatok egy szilárd tényt, és kifordítom sarkaiból a világot.
Most érkezett a hír (nos, igazából tudhattuk volna, ha követjük a rádiókabaré, pontosabban az 5. Humorfesztivál eseményeit, de nem tettük, röstelljük), szóval most érkezett a hír, hogy a Malacka és a Tahó zenekar tagjaiból összeállt trió a verseny döntőjébe jutott, és mivel őket szeretjük, ezt most örömmel ide is posztoljuk.
Az ilyen zenékre szokták progresszívrock-rajongó ismerőseink csillogó szemmel, lelkesen azt mondani, hogy "Hát ezek tiszta hülyék, már jó értelemben". Ez persze - bár könnyen ítélhetnénk - még nem jelenti automatikusan azt, hogy a lemez rossz lenne.
A Flaming Lips a zenei szaksajtó kis kedvence jó ideje, és az előző, tizedik lemezük már a nagyobb közönségnek is tetszett (micsoda kitartás, nem igaz?), úgyhogy nagy levegővel nekiálltunk a tizenegyedik albumnak, hogy milyen is a közönségbarát progresszió 2006-ban.
Mért nem van az, hogy vasárnap délelőtt a nagymamák fodros ruhácskába öltöztetik a serdülő kis unokáikat, az évszakhoz illő virágfüzérrel díszítik szőke loknijaikat, és az egész család együtt indul a templomba a verőfényes, harangzúgásos főutcán? És miközben a sétatér a könnyű csézák csattogásától hangos, a család feje ékes mondatokban mesél, kicsik és nagyok figyelmét felhívva az épp aktuális ünnep jelentőségére? Hogy miért, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy a tradíció úgy, ahogy van, kiment a divatból. Passzé. A tradíció pillérei, az ünnepek is kimentek a divatból. Kit érdekel ma már Péter székfoglalásának ünnepe, vagy a sarlós Boldogasszony, nem is beszélve Mária Szent Nevének, vagy Mária Hét Örömének ünnepéről. Kozák Péter lexikográfus Csízió című könyve pedig mintha csak egy ilyen képzeletbeli világnak íródott volna.
