Az ilyen zenékre szokták progresszívrock-rajongó ismerőseink csillogó szemmel, lelkesen azt mondani, hogy "Hát ezek tiszta hülyék, már jó értelemben". Ez persze - bár könnyen ítélhetnénk - még nem jelenti automatikusan azt, hogy a lemez rossz lenne.

A Flaming Lips a zenei szaksajtó kis kedvence jó ideje, és az előző, tizedik lemezük már a nagyobb közönségnek is tetszett (micsoda kitartás, nem igaz?), úgyhogy nagy levegővel nekiálltunk a tizenegyedik albumnak, hogy milyen is a közönségbarát progresszió 2006-ban.

Ahhoz képest, hogy amolyan pszichedelikus-szétstúdiózott-nyolcvanhatszólamú zenéről van szó, meglepően fogyasztható, sőt nem csak ahhoz képest, hanem egyébként is. Totálisan hülye énekszólamok, totálisan hülye hangzások ("Ez mit csinál, ha teljesen föltekerem? Tök jó, hagyjuk így!"), egészen hülye szerkezetű szerzemények, aztán mégis elsőre, legfeljebb másodikra fülbe mászik a számok legalább fele. Most több gitárt is használnak, mint korábban, és egészen hosszú akusztikusgitározások is vannak a lemezen. Meg hülye hippiszámok, hülye diszkó, és egy jól formált popsláger Mr. Ambulance Driver címmel, amiben sajátos módon végig szól a sziréna. Ja és egy elveszettnek hitt John Lennon-szerzemény a végére. Na tessék, annyit hallgattuk, hogy a végén még négyest kap.

Extra: éljünk a lehetőséggel, élvezzük ki a digitális konvergenciát, és nézzük meg a zenekar klipjét, amiben éhes kövér embereket uszítanak egy szerencsétlen öltönyösre, akire hamburgereket ragasztottak, meg rendőröket a fánkokkal feldíszített Paris Hiltonra, és ez még csak az eleje.