Nick Hornby írói munkásságát a kezdetek óta követem. A 90-es évek közepén jelent meg a Focilázra fordított Fever Pitch magyarul, és mindig öröm, ha az olvasó olyan szerzőbe botlik, aki hozzá hasonlóan halálosan bele van habarodva valamibe. (Akkoriban lelkesen foglalkoztam futballszurkolással.) Hornby a harmincas évei közepén tartott, amikor első könyvét kiadták, és kapásból nyakon csapta a siker. A Fever Pitchből hamarjában csináltak egy filmet Colin Firthszel Angliában, aztán tavaly még egyet, Hollywoodban. Utóbbit vetítették nálunk is, a brutális Szívem csücskei címmel, kis híján megnéztem, de idejében megtudtam, hogy nem a futballról, hanem a baseballról szól.

A népes publikum leginkább a Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity, John Cusack akarta eljátszani a főszerepét, összejött) és az Egy fiúról (About a boy, ennek a moziváltozatában Hugh Grant virított) alapján ismerheti az írót. Ebből is látszik, Hornby lendületből kilépett a néhány ezer példányos szépírók közösségéből. Két-három évente megjelenő regényeire haladéktalanul lecsapnak a mozisok, sztár lett, annyira, hogy napjaink brit novellistáinak kötetbe rendezett szövegeit is bátran az olvasók elé teszik, ha a borítóra írhatják, hogy ő a gyűjtemény összeállítója és szerkesztője (Beszélgetés az angyallal).

Magyarul is jönnek a Hornbyk sorban, én pedig lelkesen megveszem mindet. (A Focilázzal még aligha nyert sokat az Európa Könyvkiadó, inkább M. Nagy Miklós fordító-szerkesztő lelkesedése, mintsem az üzleti siker esélye hozta el a regényt. Később már megérhette Hornbyt kiadni.) A legújabbnak Hosszú út lefelé a címe, és kitűnő az alapötlete. Szilveszter éjszakáján egy toronyház tetején összefut négy öngyilkosjelölt, és ha már, nem ugranak le, inkább megpróbálnak élni tovább. Ez nem könnyű. Nem nyavalygós depresszióirodalom ez, hanem könnyed, játékos, történetmesélős darab, amely helyenként besűrűsödik, de sosem annyira, hogy megfeküdje a gyomrot.

Hornbyban az a jó, hogy olvastatja magát, egy (maximum két-három) szuszra be lehet húzni a négyszáz oldalt. Minden könyvével így van, igaz, a sebességből következik, hogy pár hónap alatt simán elfelejthető az egész. (A Hogyan legyünk jók?-ból semmire sem emlékszem, és a harmincegy dalról szóló 31 dal dalainak harmadát sem tudnám felsorolni. Pedig ezek is abszolút rendben voltak.) Menet közben azonban szórakoztató és friss, és idézhető poénok is vannak benne bőven. Egyet ideírok: "A homoszexualitás kicsit olyan, mint az olimpia: az ókorban eltűnt, aztán a huszadik században visszahozták."

A sztorit a négy szereplő adja elő, de nem ugyanazokat a momentumokat rágják újra, hanem ahogy peregnek az események, úgy veszik át egymástól a szót. Van egy bukott tévésztár, aki kiskorúval szexelt, és kis időre börtönbe zárták, emiatt szétesett, egy töketlen rockzenész, akinek már nincs együttese, egy punk lány, államtitkár apával, meg egy középkorú asszony, aki egyedül ápolja fogyatékos gyerekét. Hornby amúgy nem elég jó ahhoz, hogy egyenként felépítse őket jellemileg – gyakran úgy tűnik, mindegyikük egy negyvenes férfi szövegét mondja –, meg hát nem igazán jutnak el sehová, és a történet is mintha jobb híján fejeződne be éppen úgy, ahogy.

Ám ezt mind megbocsátom. Hiszen az eleve nagyszerű dolog, hogy valaki tökéletes magabiztossággal képes mindig szellemesnek lenni, és sosem fárad jópofává. Meglepődnék, ha épp ebből a Hornby-könyvből nem csinálnának filmet. (És amikor az utolsó a mondatot leírtam, akkor beleütöttem a Google-ba, hogy "A Long Way Down". Ez lett belőle.)

Nick Hornby: Hosszú út lefelé
Európa Könyvkiadó, 2006
2400 Ft