Csáp Géza

Az én hangulatomat ilyenkor alapvetően meghatározza, hogy mikor, mennyi és milyen eső esik, úgyhogy most majd kicsit időjárás-jelentek.

Nem, nem úsztuk meg a zuhét idén sem, és igen, csak én csinálok ebből ekkora ügyet.
A feljutás megint relatíve későre ütemeződött, mivel barátomat fel kellett raknom a hazafelé tartó vonatra. Ebből az is következik, hogy egész tegnap délutántól már one man show volt, és semminek sem kellett volna akadályoznia a munkában. Hehe.
Szóval hét előtt nem sokkal megérkeztem, megint ismeretlenekkel (akiknek ezúton köszönök egy doboz borsodit!), taxizva. Ugye a hétórás koncertekre negyed órával legalább később érdemes menni, úgyhogy mászkáltam még kicsit, ismerkedtem, fotózgattam. Beraktam például a meleg ruhámat a sátorba, csak oda a szélére, hogy ne legyen útban.

(Erről még később lesz szó.)

A Ghymes az én ízlésemnek nagyon hangosan szaxizta a nagyszínpad mikrofonjába, hogy égő szárnyas lovak, de azért kicsit próbáltam közelebb merészkedni. Erős közepes érdeklődés, édesanyák-édesapák, kicsik meg már majdnem nagyok voltak a sorok közt a legtöbben.

Ma a mindenféle éjszakai sztárocskák helyett az írásra fordítandó időt aludtam át, de előbb-utóbb csak összehozok valamit, amit tudósításnak lehet nevezni. De legalább hat órát aludtam úgy, mint akit fejbe vertek. A Unitedet sikerül kibekkelni az Animal Cannibals-al együtt, akik egyes vélemények szerint csak az Ez itt azt énekelték máshogy.
A Kispál-Tankcsapda monstre két és fél órás bulira várva a Moby Dick-et hallgatjuk közepes távolságból, vagy a lányokat nézegetjük.

Velős eszmefuttatásokon veszünk részt, például azt találgatjuk, hogy valaki miért sír a verseken, ha magyaros.

Kilenc után nem sokkal az ország legkedveltebb Lovasi-formációja a színpadra lép, és játszanak új számokat a tizenkilencedik legújabb lemezről is. Az „Animás" (khömm, ez azért mégis túlzás) Németh Juci is feltűnik valamivel több, mint két perc erejéig. (Futólépésben érkezik, felőlem nézve beáll a frontember mögé, majd az utolsó refrénje után eltűnik a stageben.) Én személy szerint legalább két éve mondom, hogy a Kispál már nem annyira érdekes a közönségnek: ez a fellépésük is erősítette a véleményemet. Bizonyos információk szerint hippik is voltak a helyszínen, ezt azonban nem feltétlen tartom megerősíthetőnek.

Döbbenet, mennyi könyv jelenik meg nálunk hetente. Magyarok és külföldiek, klasszikusok és periférikusok. Nagy hullámban jönnek a közelmúlt és a jelen fenegyerekei, a múlt heti W.S. Borroughs (A vörös éjszaka városai) után ezen a héten kijött egy új Viktor Pelevin, A rettenet sisakja címmel, melyben chattelők egy kis közössége olyan mélyen elveszett valamiféle internetes labirintusban, hogy soha többé nem találnak ki a való világba, csak számítógépen képesek egymással érintkezni, és ennek megfelelően a szöveg is valódi chat-párbaj. Az orosz klasszikusok azért vannak, hogy ellensúlyozzák ezeket a neofita Pelevin-féléket, van is itt súly, a héten az Európa Könyvkiadó ki tudja, hányadszor kiadta Tolsztojtól a Feltámadást.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, minden évtizedben volt, amit/akit akkor éppen nagyobbnak tartottam, mint bárki mást. Úgy értem, zeneileg. A 70-es években a Pink Floyd, a 80-asakban Robert Fripp, a 90-esekben Nick Cave. A 2000-es évek első évtizedében David Eugene Edwards. Ebből is látszik, az úgynevezett progresszív rock felől, amely időközben nagyjából kimúlt, komótosan, de határozottan eljutottam a – és itt kéne valami műfaj-meghatározás, amelybe bele lehetne tuszkolni Patti Smitht, Nick Cave-et és Tom Waitset egyszerre. Ám ilyen nincsen.

Morrissey-beszámoló az Indexben, itt.

A 10:05-ös vonat a papírforma szerint kifutott velünk a Keletiből 10:50 környékén. Annak ellenére, hogy simán szereztünk ülőhelyet, izgalmak még akadtak. Velünk utazott egy Nyíregyházáról Sopronba hazafelé tartó hölgy, aki szükségét érezte, hogy két órán keresztül sorolja a város összes tömegközlekedési járatát, megállóját és megközelíthetőségét. Egyébként majdnem sikerült ingyen utazni, de a cél előtt tíz perccel még befutott a kalauz.

Hát nem beteg dolog egy júliusi szerdán az A38-on könyvbemutatót tartani? Én legalábbis valamiért annak véltem, és ezért nem haboztam, lementem, megnéztem. Pláne, hogy az eseményt az izgató hangzású „Első könyvek, első könyvesek” címmel hirdették meg, és mi a szívünkön viseljük a kezdő literátorok sorsát, mint az köztudott.

Meghalt Bada Dada? Egy nagy francot! Ilyesmit nem tehet velünk, nyomulós kis senkiháziakkal, akik iránytű nélkül maradnánk ebben a trágyatengerben.  Bada Dada egyszerűen nem hagyhat magunkra, tisztasága és zsenije kötelezettségekkel jár! Bada Dadának kutya kötelessége halhatatlannak lenni, mindörökkén-örökké fogni a kezünket és türelmes mosollyal, fergeteges humorral, festménnyel-dallal-verssel elmagyarázni, hogy vannak örök értékek, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni a pénz felé való tipródás ösznemzeti társasjátékában. Bada elkísért az állatorvoshoz, mikor a kutyám a rák miatt már járni, sőt szuszogni is alig tudott és a haláláról kellett dönteni. Badát csak szeretni lehet, bár könyörtelenül megállapította a szarról, hogyha az szar volt.

Ennél a címnél jobbat kitalálni se lehetne, pláne hogy még igaz is: Boy George a Palace-ban fog diszkózni jövő szombaton, július 15-én, a két rezidens lemezlovassal, Karányival és Hamvai P.G.-vel. Boy George-ról lehet a legjobb sztorikat hallani, mióta Amerikába költözött, szóval izgatottan várjuk majd a home-grown balatoni pletykákat, ne spóroljanak velük!

 

Végre valaki nem fél lopni a Queentől, itt van például ez a Feeling nevű zenekar (micsoda szörnyű név, így magunk közt szólva), akiknek sikerült beilleszteniük egy Bohemian Rhapsody ihlette refrént egy számukba (Never Be Lonely), de refrénben egyébként is erősek, talán bátran ki is mondhatjuk, hogy ez a lemez bizony a refrének lemeze.

A Feeling saját bevallása szerint a Scissor Sisters és a Darkness közé pozicionálja magát, amennyiben a hetvenes évek zenéjét tekintik inspirációjuk fő forrásának, és egyúttal dúdolható slágerekkkel szeretnék elárasztani a listákat.