Arra még nem gondoltál, hogy az általad túlságosan behatároltnak tartott témák az igazán fontosak, és ami utána jön, az csak az a baj, ami vele jár? Nem ők behatároltak, hanem mi - ha meg nem sértelek - égtünk ki? Bezzeg az én időmben...

Úgy érted, hogy az életben a legfontosabb a diplomaosztó ünnepség?

Szükségképpen behatárolt, mivel az ifjúság elsősorban a diáklét körül forog. Ha visszagondolok a diákéveimre most, 15-20 év távlatából, én is azt látom, hogy iszonyúan behatárolt voltam, különös tehetség kéne, hogy ilyen idősen atomjó könyvet írjon valaki.
A blog "legjavának" kiadása meg, hát...

Igen, úgy. Sőt, talán már az sem fontos. Az államvizsga utáni halálközeli berúgással lezárul minden, és onnantól már csak azért létezünk, hogy az utánunk jövők megfelelően kényelmes környezetben intézhessék a fontos dolgukat.

Teljesen nem vagyok meggyőződve erről, csak - önös érdekeimet félretéve - nem igazán tudom kizárni.

Hát én beleolvastam ebbe a blogba. Kb. harmincezer másik hasonló van (fiatal lányka töprengései az élet útjának kezdetén), miért pont ezt adták ki? Egyébként van benne egy megjegyzés ("Magyarországon akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt a blogolás" - 2003 elejéről van szó) amit kapásból cáfolnék. Bár az igaz, akkoriban kezdtek tömegével blogot írni a középiskolás kiscsajok

Megyeri Nikolett vagyok, a Lélekdonor című könyv szerzője, az a „zilált nőszemély”, ott fenn, a fotón. Néhány gondolat erejéig reflektálnék a cikkben megjelentekre. Valóban: kétségkívül elsőkönyves vagyok. (Ez vélhetően nem csak ziláltságomról “sírhatott le” a könyvbemutatón, hanem főleg arról, hogy én voltam az egyik, aki kinn ültem az asztalnál, mikrofonnal a kezemben.) Minden író, még a legnagyobbak is, elsőkönyvesként kezdték, sajnos vagy sem, nem nagyon lehetne mondani olyat, aki kapásból nem-elsőkönyves lett volna.
Mindent, így egy reménybeli írói pályafutást is el kell valahol kezdeni. Amikor tavaly, nyár végén a kiadóm megkeresett azzal, hogy kiadná a blogom szerkesztett változatát könyvben, én megkaptam erre a kezdetre a lehetőséget, és mertem élni vele. Bevállalás volt, éppen azért, mert ez egy olyan könyv, aminek alapján nem csak arról alkothat véleményt az olvasó, hogy hogyan írok, hanem arról is, hogy milyen ember vagyok. A kötetről annyit érdemes tudni, hogy bár az alapja a blog, gyakorlatilag a 16 és 23 éves korom között született írásaim szerepelnek benne. Igen, jogos a felvetés, hogy ezt a “tinédzserkor és felnőttkor közti átmenet parái”-témát már sokan megírták és valószínűleg nem is én voltam az utolsó, aki megtette. Marilyn Manson, This Is The New Shit című dala kezdődik azzal, hogy “Everything has been said before, there's nothing left to say anymore”. Nos, ha sok minden másban nem is, ebben egyetértek vele. Mindent elmondtak már. Innentől kezdve már csak az nem mindegy, hogy ki, hogyan mondja el. Azt, hogy én hogyan mondom, az ítélheti meg, aki olvasta a könyvet. (Nem a mostani blogomat, amit két hete kezdtem újra írni és alig van még benne valami...)
Az életkor és az ebből adódó tapasztalatok mennyisége és minősége természetesen behatárol. Vagyis én inkább úgy mondanám, hogy meghatároz. Ebből kiindulva bármilyen életkorban bele lehet kötni az emberbe. Egy elsőkönyvesbe belekötnek azért, mert még kevés a tapasztalata, egy befutott, öregedő íróba meg mondjuk azért, hogy kiégett, hogy nem tud már újat mondani, hogy minek kellett neki még egy könyvet írnia, stb… De nem csak az író van behatárolt helyzetben, hanem a kritikus is, nem beszélve arról, hogy ő sem talált fel semmi újat. Ez a behatároltan lazázós-fikázós alapállás, amiből ez a cikk is született, szintén nem valami égbekiáltóan eredeti dolog, az ilyen jellegű írásoktól ugyanúgy hemzseg a net, mint mondjuk az önimádó énblogoktól. Ettől még ez is-az is lehet szórakoztató, ha jól van megírva. Bár a cikk szerzőjének helyében, ha már, akkor én azért tudtam volna cifrább fogást is találni azon az eseményen. Ott volt például, amikor egy nő szólásra jelentkezett és nyilvánosan megkérdezte, hogy drogos vagyok-e, mert az alapján, amilyen képeket használok az írásaimban, annak kell lennem… (Amúgy nem vagyok az, ha valakit érdekel.) Az említett diplomaosztós novellámról meg annyit,hogy az én könyvemben az egyetlen (!) iskolás témájú írás - a tornaóra és a diákszínjátszás nem én voltam, kár volt egy kalap alá venni :) - és ez is a kiadó kérésére került bele, én nem tartom elég jónak és nem akartam beletenni - azt pedig pláne nem, hogy a felolvasóesten elhangozzon - de az tény, hogy a főiskola, ahol végeztem, be akart miatta perelni minket...
Nyilatkozni valóban tanulni kell még. A felolvasóesten is éppen ezt csináltam. Ugyanis ahogyan úszni csak vízben, így nyilatkozni csak éles helyzetben lehet igazán megtanulni. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a cikkben tőlem idézett egyik mondat, voltaképpen félmondat csupán, egy hosszabb gondolat része, volt előzménye és vége is. Szövegkörnyezetéből kiemelve nyilván hülyén hangzik, szerintem is. (Ettől függetlenül, mivel nekem is újságíró a tanult szakmám - ha neked nem az, akkor elnézést az „is”-ért -, ezért tisztában vagyok vele hogy bevált újságírói fogás a szövegkörnyezetből kiemelt mondat önmagában való közlése, bár én a magam részéről sose voltam ennek híve, túl olcsó, bulváros dolognak tartom.)
Végezetül pedig még megjegyezném, hogy a magam részéről egyáltalán nem szeretek felolvasóesteken szerepelni, éppen a némileg álságos szituáció, az átlátszó szerepjátszás, az udvariassági tapsok és a smúzolás miatt. Írni viszont nagyon szeretek és tudom azt, hogy annak a folyamatnak, mely oda vezethet, hogy egyszer valóban író lehessek, része az is, hogy valami módon el kell juttatni a nyilvánossághoz azt, amit alkotok és egy ilyen mód a felolvasóest is. Ha ez most nincs, nem kaptunk volna például ingyenreklámot a Csáp Gézán... :)

Amúgy átérzem a helyzetedet,
blogból rohadt nehéz lehet átlépni íróvá,
nem tudom, van-e erre példa.
Például pont azért, mert a blogger fickándozik a grafomániában, a feszültség nélküli össze-vissza beszélésben, beszélt-nyelv leírásában. Az író meg elvileg nem.
Azért drukkolok.
Az a nő is szörnyű volt, aki azt mondta, nem érti a helyzetedet, mert ő két éve ír, megjelent nyolc könyve és megvették egy forgatókönyvét, és ő prímán megél ebből a szakmából. Azt ismerted?

Kedves Nikolett, fenti hozzászólásodat nem tudtam végigolvasni, mivel körülbelül a felénél elkapott az a kellemetlen érzés ami minden esetben rámjön, mikor a saját blogjukat és a bloggolás műfaját cuzámme foggal-körömmel védő tinédzser/fiatal huszonéves lánykák ömlengéseit kell olvasnom, és ez az érzés sajnálatos módon igencsak hasonlít arra, mikor az utcán sétálva egy részeg hányadékát kell kikerülni.
Szerencsére ez esetben csak szellemi rókáról van szó, de az orrfacsaró bűze ennek is legalább olyan elviselhetetlen, mint a valódinak.
Most pedig evezzünk egy kicsit más vizek felé, persze szigorúan a bloggolás partvidékén maradva.
Nem tudom, milyen megfontolásból jut egy kiadó arra az elhatározásra, hogy blogot fog kiadni, de szerintem az ötlet már kezdetektől hamvába holt. Hogy miért?
Mert mikor a tinilánykák blogba öntik lelkecskéjük túlcsordulásait, akkor - ahogy ezt örömmel konstatálod - az olvasó nem csak egy történetet, bölcsességet, érzést kap, hanem egy szépen cizellált (kór)képet a blog tulajdonosáról. Tudom, látom, hogy te ennek örülsz, de szeretném megkérdezni, a családodon és barátaidon kívül kit érdekelsz? És kérdezem ezt minden bloggolótól, mit gondoltok, tényleg ti ennyire érdekesek vagytok?
Hidd el kedves Nikolett, a válasz elég lesújtó. Mert lehet napi 2-3ezer lehívás, de ez nem jelent semmit. Legfeljebb annyit, hogy van 2-3ezer unatkozó ember, vagy hozzád hasonló önmagában méllyedő, útkereső tini, esetleg megrögzött fanatikus blogimádók, de én erre nem adnék ki könyvet, éppen azért, mert hiába olvasnak téged online, nem leszel annyira érdekes, hogy még fizessenek is érted.
Egy írót nem az szokott eladni, hogy ő kicsoda, hanem hogy mit ír, mit hoz létre. Persze előbbire is van példa, de ehhez minimum egy arab országban szenvedő elnyomott nőnek kell lenned, vagy a néhai Lady Diana óvodáskori "legjobbbarátnő"-jének.
Ahány kedvenc íróm eszembe jut, mindegyiküknél igaz, nem azért olvastam őket, mert a személyük érdekelt, hanem azért néztem utána az életüknek, gondolkodásmódjuknak, mert tetszettek az írásaik, és jobban meg akartam őket ismerni.
(Most csak szólok, hogy közben fel-felkacsingatva végigolvastam a hozzászólásod.)
No persze, ha az ember író akar lenni, kell egy első könyv. De abban már nincs igazad, hogy a cikk írója a tapasztalatok hiányába köt bele. Számomra a szövegből egyértelműen az derül ki, Tony szerint is inkább írj - tapasztalat hiányában - laposan, gyengébben egy jó témáról, de ne egy elsőkönyves divathullámot ragadj meg.
Ha elolvastad a fentieket örülök neki, ha válaszolsz megköszönöm.
(Halkan jegyzem meg, ez a lélekdonor cím azért egy kicsit kellemetlenül közhelyes és tinilányos, nem?)

Véleményem szerint a blogolás nem nehezíti meg az esetleges íróvá válást, sőt. Például, ha az én esetemet vesszük alapul, ha nem írok blogot, nem talált volna meg ennek révén a kiadóm és lehet, hogy - megfelelő háttér és összeköttetések híján - esetleg soha, vagy csak sokkal később tudtam volna elindulni a pályán. A megjelent blogkönyvemet egyfajta belépőnek, ugródeszkának tekintem, amivel megnyílt a lehetőség, hogy ezek után úgymond "rendes" könyveket írhassak és adathassak ki.
Igen, jelenleg is írok blogot, de azt már csak arra használom, amire bárki más és ettől teljesen függetlenül dolgozom az új könyvemen. Fontos tudni, hogy az első könyvemben szereplő írások eredetileg nem azzal a céllal születtek, hogy egyszer megjelenjenek nyomtatásban, hanem, csak úgy, békésen, gyanútlanul blogoltam két és fél éven át. Amikor aztán úgy alakult, hogy könyvem lesz, én szerettem volna jobban átírni, "irodalmiasítani" az irományaimat, de a kiadó és egyben szerkesztő (a "szimpatikus bácsi" :)) koncepciója éppen az volt, hogy minél inkább hagyjuk meg az írások eredeti, "blogos" hangvételét. Az a könyv, amin most dolgozom, már más lesz, az már alapból könyvnek készül, ennek megfelelően írom.
A blog - még külföldön is, pláne pedig itthon - túl fiatal műfaj ahhoz, hogy már el lehessen azt dönteni, hogy válhat-e valakiből, aki bloggerként kezdte, igazi író. Idő kell ahhoz, hogy azokról, akik hozzám hasonlóan esetleg épp egy blogkönyvvel kértek - netán nyertek - bebocsátást az irodalomba, mit majd tudnak hosszútávon elérni. Szerintem egyáltalán nem kizárt, hogy működhet ez a dolog. (Meg mondjuk nagyon remélem is... :))

Nem, azt a nőt egyáltalán nem ismertem, viszont a stílust, amiben előadta magát, már annál jobban, azt már sajnos épp elég embertől kénytelen voltam tapasztalni, bár megszokni egyelőre még nem tudtam.

Az előző hozzászólásommal természetesen TonyCaviar gondolataira reagáltam, ezután olvastam Jonathan Blue meglátásait, a következőkben ezekre válaszolnék.
Én úgy látom, kedves JB, hogy te alapvetően a blog műfajával nem vagy kibékülve. Ehhez teljes mértékben jogod van. De attól, hogy ha te marhaságnak tartod azt, hogy vannak emberek - világszerte több millióan - akik blogot írnak és még többen, akik olvassák, attól még el kell fogadni, hogy a blog műfaja létezik, virul és egyre inkább...
Mások nevében nem nyilatkoznék ezzel kapcsolatban, de a magam részéről elmondhatom, hogy egyáltalán nem tartom magamat különösebben érdekesnek és nem képzelem azt, hogy tömegeket érdekelne az életem. Ettől még írhatok blogot. Mert tegyük fel, ennek segítségével szeretnék szólni mondjuk a barátaimhoz meg ahhoz a néhány - esetleg több száz - emberhez, akit valamilyen okból - és azt ne te döntsd el, sőt, én sem teszem, hogy unalomból, útkeresés okán, vagy "cé" - odakattint nap mint nap a blogomra. Szeretek blogot írni és tudtommal nem ártok vele senkinek. Akit nem érdekel, annak egyáltalán nem kell olvasnia, aki utálja a blogokat, az kerülje ki, mint a hányást. Ettől még nem fog összedőlni a bloggervilág és bűnbánóan eltűnni a Net színéről, ugyanis ha tetszik neked, ha nem, bebizonyosodott az elmúlt évek során, hogy van létjogosultsága.
A könyvemmel kapcsolatban pedig félreértésben vagy, bár erről nem te tehetsz, sokkal inkább a cikk hangvétele. Eleve hülye helyzet valakivel eszmét cserélni egy könyvről, úgy, hogy nem is olvasta... Mindenesetre azt szeretném tisztázni, hogy ez a könyv NEM az életem történetéről szól. Szóval nem egy Terézanyu vagy Igazolt hiányzás jellegű dolgot kell elképzelni. Nem is egy kinyomtatott blogról van szó. A Lélekdonor könyv egy NOVELLÁSKÖTET!!! Nem összefüggő történetet, hanem rövidebb, különálló írásokat tartalmaz, változatos témákban. Ezeknek az írásoknak kb a 10%-a olyan, amiben egy-egy konkrét történetet mesélek el az életemből (pl. a felolvasóesten szerencsétlen módon elhangzott diplomaosztós), abban a bizonyos kifogásolt, trendi, elsőkönyves stílusban. A többi íráshoz csupán annyiban merítettem ötletet a saját, mindennapi életemből, amennyire bármely író megteszi, nevezetesen, hogy átél vagy lát valamit, arról eszébe jut valami és azt megírja. Például: van egy írásom a szobrokkal kapcsolatban, ami olyan apropóból született, hogy éppen ültem valahol, jobban megnéztem egy szobrot és ebből kiindulva született egy ötlet, s abból egy írás, de az egyáltalán nem rólam szól, hanem a szobrokról. Régebben az ilyen írásaimat a blogomban közöltem, mert ott volt lehetőségem rá. Amikor pedig készült a könyv, azon voltam, hogy az ilyen önmagukban is megálló, irodalmiasabb jellegű írások kerüljenek bele inkább, szemben a többség számára valószínűleg tényleg nem túl érdekes életem epizódjaival. (Lásd még az előző hozzászólásom vonatkozó részét.) A Lélekdonor könyv esetében ki van mondva, hogy blogkönyv, de merem állítani, hogy ha nem így lenne, akkor azokon kívül, akik esetleg ismerték a webnaplómat, vagy akik elég érzékenyek a nyelvezetre, nem sokan mondanák meg, hogy ennek a kötetnek az alapja egy blog volt.
A címmel kapcsolatban pedig csak annyit, hogy az elmúlt, bő másfél évben, mióta ezzel a címmel futott a blogom, majd a könyvem is, eddig, rajtad kívül, csak dicsérték, még komoly, hozzáértő személyek is. Nem tudom mennyiben közhelyes, mert ha mondjuk beírod egy keresőbe a lélekdonor szót, akkor csak és kizárólag velem és a blogommal, könyvemmel kapcsolatos találatokat produkál.
Bízom benne, hogy kielégítő volt a válaszom. (Mellesleg kíváncsi lennék az életkorodra, foglalkozásodra, csak, hogy tudhassam, hol áll az a páholy, amiből nézve mindent ilyen magabiztosan meg tudsz ítélni...)

Ahogy én láttam a fent említett könyvbemutatót, és ezen véleményem (is) - divat ide vagy oda - blogomból kivonatolt:

Felolvasóesten ücsörögni igényesen szórakoztató délutáni elfoglaltság. Általában képviselteti magát ilyeneken a (szimpatikus) kiadó, személyes részvételével erősít a szerző, és mindig van egy / néhány grátisz előadó művész, ki az aktust magát föl-alá festi.

Aktuál címszerepekben az A38 fedélzetén szerepeltek Megyeri Nikolett és Bak Zsuzsanna első nyomású írók az Inter-Active Team gondoskodásában, és néhány (rólam a szegénységi bizonyítvány) fogalmam sincs nevű alak színi alak tolmácsolásában. Kivéve egy, kit rögtön azonosítottam tévén innen, a valóságban szebb, és fellépésében és orgánumában hatásosabb, Kapócs Zsóka.

A nézők között helyet foglalt még a humorista Bagi Iván, egy csapat esztétika szakos egyetemista, rokonok, civilek, éttermi vendégek, az Index.hu egy tapasztalt kritikusa, ecetere..., és a figyelmet cinikus megjegyzéseivel magára terelő (kérdésre a válasz) hatkönyves és forgatókönyvíró Magyari Mónika. Az az igazi (enyhén spiccesen?) provokatívan beszólógatós tipus, kinek speciel perverz mód én enni tudom a zuzáját, annyira kontrára inspirál, mi mondjuk habitusilag indíttatás, szóval nekem tetszett, s most aztán olvashatok tőle is.

Sok a kortárs jó magyar író. Irigylem a kiadó Brenyó József munkáját. Hathatós küldetéseket vezényelhet, mert soha nem lehet tudni ki emelhető klasszikusi szintre, bárki is lehet a műsorvezetőnőként kifejezetten irritáló Tisza Katához hasonlatos "sztár" felfedezettje, ha igényt támaszt rá a divat, vagy az értéke.

Hajrá Lélekdonor.

Egy blogkönyv ami nem is blogkönyv? Hát ez kurvanagy ötlet :o) a szobros az miről szól? (nem szeretek olvasni, úgyhogy csak címszavakban ha lehet..)

mer ott van például az az egy ágyban ISTEN-nel vagy mia címe.. ilyen nagy barna könyv.. ozt megtudom a minap, hogy nem is vallásos cucc? hát hogy lehet ilyen idióta címeket kitalálni? botrány.

Szerintem bármely kiadó szíve joga, hogy azt és olyat adjon ki, jelentessen meg, akit és amilyet akar.
De ez most nem is lényeges…
Végül is, haj jól veszem ki a diskurzusból a lényeget, valami olyasmit fikáztok, amit nem is olvastatok el, akkor miről is beszéljünk, puszta előítéletekről?
Akkor inkább járjatok focimeccsekre.
Végül is, a vélemény szabad:)

szívesebben láttam volna ezt könyvben megjelenni, pár éve
www.pserve.hu/~kedves/
már tárgytalan (de lehet mégsem) mert bekerült a MEK-be.
mek.oszk.hu/00100/00117/index.phtml

Én együtt jártam általános iskolába a szerzővel.
Véleményem szerint ott is már az volt a gond vele, hogy kilógott s sorból, különc volt.Többnek,szebbnek érezte magát a valóságnál, és nem tudta elviselni,hogy mások ezt nem igy látják.
Én elég sokat foglalkoztam a pszichiátriával, ebből következően arra jutottam,hogy a blogja figyelemfelkeltés céljából indult, valahogy el akarta érni, hogy foglalkozzanak vele végre.
A tehetsége nem igazán nagy,a szinmüvészetire sem vették fel, éneklése sem jött be.
Mindezekből kiderül, hogy magamutogató tipus, csak hiába követett el mindent nem figyeltek rá.
Innen ered a blogirás.Aztán hogy kifiaborja a kiadója fene tudja.